Klementné Burza Mária
Van, aki mély hallgatásban elvész,
míg a másikban felvillan sok emlék,
melyre könnyezve ránéz, érezvén,
el kell engednie bölcsen, könnyedén.
Álmomban szavad hallgattam,
felébredve tollat ragadtam,
leírtam, hogy el ne felejtsem,
hogy úgy maradjon meg, ahogy
elmondtad nekem.
Életünk magában hordozza,
ahogy a nappal az éjszakát,
az elmúlás hangtalan dalát.
Jelenemből időnként messze megyek,
léptem ilyenkor a múlt kövén kopog,
a fényévnyi távban álmodozok,
a múlt fényei erőt teremtenek.
Egy régmúlt tavaszra emlékezem,
értéke átíródott lelkembe,
azon a tavaszon értettem meg,
mit jelent az önzetlen szeretet.
Minden nőnek azt kívánom,
léptünk legyen mindig könnyed,
szívekből ragyogjon felénk
az el nem váró szeretet...
Ezer gyémántként csillagok az égen,
a távoli messzeség gombostűi,
melyek a vásznat most fényre fűzik,
s varázslatossá teszik a képet.
Künn a februári nap tündököl,
szívemre bánat-felhő nehezül,
érzem, mennyire csalóka a világ,
a felhő is gúnyosan kacag rám.
Mikor a nappal az éjjel összeér,
s nincs benne más, mint fájó sötétség,
mikor könnyed hull, s tengerré duzzad,
akkor kell, hogy igazán erős légy!
Újesztendő hajnalán
gondolatom messze száll,
bejárva az egész Földet
mindenkinek jót kíván.
Lelkem álomfáját vihar tépázza,
korábban aranyfény ölelte át,
hirtelen most minden elsötétült,
gyors a változás, itt minden kettős.
Szívemből kívánok
áldott karácsonyi ünnepeket
mindenkinek,
s a legszebb ajándék legyen veletek,
ünnepeljetek azokkal, kiket
a szívetek igazán szeret,
akkor felzeng lelketekben
a teljes élet himnusza...
Amikor későn lesz felismert, hogy
önmaga által lett megtévesztett az ember,
akkor hullanak szívre könnycseppek,
vaksága miatt még önmagát okolja.
Messzi-messzi útról
ősz apóka indul,
csengő-bongó szánon
ül a kedves Télapó