Klementné Burza Mária
Lelkemmel minden éjjel
Lelked ölelem át, s míg
szól a szférák zenéje,
hangjegyekből szavak
állnak össze, s lelkem
olvassa a hangjegyek
különös dalszavát.
Ébredve első gondolatom Tied,
Neked öltözöm, lélekékszerekkel
szépítkezem,
a Nap sugarában látom Lelkedet,
arcomon érzem csókod,
boldogság járja át szívemet.
Bármerre járok, bármit teszek,
érzem, itt vagy egészen közel,
néha egy dal hoz el nekem,
ilyenkor sír szívem, könnyeim
feléd repülnek.
A messzeség ölén csillagfény ég,
mögöttük végtelen mélység, hol
nézhetjük egymást boldogan,
hol nem zár el egymástól
bennünket semmilyen lakat,
hol lelkünk igazán szabad.
Vannak életünkben pillanatok,
mikor küzdelmünket értelmetlennek
látjuk, keressük az igazságot,
mellette a tévedést is meglátjuk.
Ezernyi gyémántként, mint gombostűk,
ragyognak a csillagok, ott a messze
távolban, hol csak képzeletszárnyon
tartózkodhatom.
Amikor fölém borul az éj,
s az álomtündér jön felém,
kezem nyújtom, vezessen,
hogy mielőbb Veled lehessek.
Lassan fölém hajol az éjszaka,
megnyugtat fenséges nyugalma,
játszik az álom velem, s a képzelet
fest szívemnek tetsző képeket.
A Csend buborékfala
eget és földet tükröz rám,
majd szelíden karon fog,
mélyebbre vezet, hogy
megértésem legyen.
A Szeretet gyönyörűsége,
nincs kiszolgáltatottság benne,
a Szeretet önkéntes,
viszonzásvárástól mentes.
A Szeretet az ajtó előtt áll,
bebocsátásra vár.
Tiéd a döntés a szabadság szárnyán.
Álmomban a városban jártam,
szinte vakítottak a művi fények,
gondoltam, a csillogó pompa
csak látszat.
Az adventi hetek,
ahogyan másoknak,
úgy nekem is hoznak
nehéz perceket,
ezt évek óta figyelem,
próba ez, hogy a lélek
megtisztult lehessen
a Szeretet ünnepére.
Lassan-lassan csukódnak ablakok
Eltűnt a Nap, s vele a fényezett képzelet,
az éj sejtelmes, sötét fátyla simulna szememre,
míg én andalgok emlékeim között Téged keresve,
a hallható nagyon-fáj köszönt könnyeket pergetve.