Klementné Burza Mária
Még az este a nyártól búcsút vettem,
bevallom, egy kicsit nehéz lett szívem,
a csillagpöttyözött égre felnéztem
tudva, reggel szeptemberre ébredek.
Gyorsan változik a világ,
s benne ünnepeink neve,
augusztus húsz az első
királyunknak ünnepe,
melyből az alkotmány, majd
az új kenyér ünnepe is lett
az itt élő s könnyező,
sokat szenvedett nemzetnek.
Magányom látogatója majd a holnap,
melyben valóságként tudom, nem vagy,
mégis halkan erőt kérek magamnak,
hogy a holnapokba átlépni tudjak.
Elnéztem az égen játszó felhőket,
amint csipkézték az égbolt peremét,
különféle alakot vettek fel...
Állomáson várakoztam,
az a vonat megérkezett,
boldogságtól odavoltam,
meglátva, feléd futottam,
a mosolyunk ölelkezett.
Szavak közt bolyongok
érzelmek hullámán,
feltör a sóhaj, csak
kezed fogni vágynám.
Nézem fényképed csendesen, hallgat,
mégis a szívemből hangod harsan,
emlékek mély szépségről mesélnek,
melyek feledhetetlenül szépek.
Átgondolom az életem,
melyben álomként vagy jelen,
hullanak forró könnycseppek,
betakarják mély sebemet.
Pünkösd jő, vajon értjük-e a titkát...
mennyi szív félelemmel éli napját,
míg a természetben lassan nyár lesz,
sokakban az ünnep hervadt virág lett.
Van, aki mély hallgatásban elvész,
míg a másikban felvillan sok emlék,
melyre könnyezve ránéz, érezvén,
el kell engednie bölcsen, könnyedén.
Álmomban szavad hallgattam,
felébredve tollat ragadtam,
leírtam, hogy el ne felejtsem,
hogy úgy maradjon meg, ahogy
elmondtad nekem.
Életünk magában hordozza,
ahogy a nappal az éjszakát,
az elmúlás hangtalan dalát.
Jelenemből időnként messze megyek,
léptem ilyenkor a múlt kövén kopog,
a fényévnyi távban álmodozok,
a múlt fényei erőt teremtenek.
Egy régmúlt tavaszra emlékezem,
értéke átíródott lelkembe,
azon a tavaszon értettem meg,
mit jelent az önzetlen szeretet.
Minden nőnek azt kívánom,
léptünk legyen mindig könnyed,
szívekből ragyogjon felénk
az el nem váró szeretet...