Klára Systane
Álmaim vannak a régi nyárról,
de tudom, nem jön vissza sohasem:
Csókot loptam csokoládés szádról,
s mába suhant az ócska Volkswagen.
Vágyaimnak szárnya messze elsuhan,
álmaimnak tárgya te vagy untalan.
Kis szobánk mélyében csend és béke ül,
mosolyogva nézlek - szívem felderül.
A veronai buszbalesetben elhunytak emlékére.
Isten könnye beleázott,
szólni vágyó ajka néma.
Óvni akart - tán hibázott:
elszakadt az égi cérna...
Csak egy gondolat.
Tegnap - talpam alatt - meghalt az első hóvirág,
és senki nem hallotta meg fájdalmas sóhaját.
Csutkababák fejére nagyanyó nem rakhat kontyot,
Nagyapó kezei alatt nem nyeríthet hintaló.
Valakik kútba dobták tőlük a szép, hű koloncot:
Nekem ne mondja senki: a klórozott víz iható!
Apró nénike totyog a kapu előtt,
siralmas remény ad hozzá elég erőt.
Várja... de nem jön a levél?
Istenem, látod: szeretnék hinni benned,
de valahol én szép hitem megfeneklett.
Pedig voltam már ott fent a magasságban,
hol te kegyet szántál lelki méltóságban...
Átirat: Edit Moravetz verséből: szabadon.
Tündöklő, szép álom,
gyöngyselymes ragyogás!
Én őszi világom,
napfényű áldomás!
Már múló sóhaj sem vagy letűnt hajnalom!
Tán nem is tudtál lenni? Elhiszem... tudom.
Nehéz léptekkel megy hegyre fel a remete:
megkopott zsákjában kincset ér becsülete.
Felfordult világában az élet megfeszül,
de csalódott lelke hajtja rendületlenül...
Mi emberek nem vagyunk semmi mások:
apró kavicsok az élet tengerén,
hol elnyel az örvénnyel tele árok,
vagy vihar bánik el velünk... könnyedén...
Könnyű rendesnek lenni annak, akinek egy hibája sincs,
habár a biblia is elismerte, hogy ilyen ember nincs!
Magába zárta megtörten múltja:
Csoszogós lépése, ha lenne... sincs!
Remegő kézzel kutat a kulcsra:
Minden letűnt... sóhaja fájón: nincs.
Ki vagy te nekem, szép napraforgó?
Megingatsz ezernyi gondolatban?
Sárgásbarna kalapod csillogó,
Megnézlek, bámullak gondosabban...