Kiss Tamás
Csak merengsz a napot nézve,
Ahogy elfogy a hegy mögött,
Hogy oly sok boldogság égett
El sok millió szív között.
Harminc év távlatából már látom,
Milyen nagy feladat előtt állok.
Apának lenni; oly természetes,
De jónak lenni bizony nehézkes.
Ébreszd fel a lángot szíved mélyén!
Ha reggel kinyitod a szemed, égj!
Bármit teszel, eléred a végét,
De ha választhatsz, akkor inkább élj!
Oly rég volt már és most újra;
Kiültem a kerti padra.
Békével telt lelki múzsa,
Csendben hallik szívem hangja.
Köd öleli a fákat ma este.
Itt a Karácsony, fehérség nélkül.
Ki benned mindig a jót kereste
Annak e nap a rossz is megszépül.
Soha nem vártam ezt a percet.
Kit szerettem, most végleg elment.
Ki akkor ölelt mikor a legjobban
Fáztam és most mégis eldobtam...
Ha szívem már nem dobbanna többé
És arcom fagyna szomorú röggé
Mint fázós vízcsepp házam ereszén
Úgy fáznál nagyon szívem melegén.
Rezgő ágak közt elszökő árnyak,
Hideg szellő a kabátom alatt,
Könnyes emlékeim még úgy fáznak
Elhagyva, lelkemben száz pillanat.
Egy fényképet nézek
Kővé meredt arcuk
Valóság volt régen
Ma keretben tartjuk
Ketten vannak együtt
Egy szerelmespárként
A fénykép már meggyűrt
De emlékként áll még...
Egyedül fekszem sötét szobámban,
Csak az óra futja a perceket.
Ahol még boldog voltam korábban,
Most gyötrő kétségek közt szenvedek.
Húzd végig szívemen kezed,
Érezd, ahogy belém szántott
Érezd, hogy mit jelent nekem
Érezzem, ajkad a számon.
emlékezés Mamáról
Egy éve már, hogy elmentél tőlünk.
Tán már sikerült beletörődnünk.
Beletörődni a ténybe. Félve.
Ki elment, többé nem tér be. Értem.
Régi barátok ölelései
melegítik fel hűvös napjaim
poros emlékek halvány léptei
idézik elfeledett titkaink.
Ringnak az emlékek bennem,
mint óceánon a hajó,
de megfeneklett szívemben.
Így már csak sírni volna jó.
Megsebzett szívekkel járjuk
az utat, mit teremtettek,
Roskadó lélekkel várjuk
az időt, hogy elengedjen
kínzó keze közül a múlt,
hol mi már tétlenek vagyunk
sötét, álszent köntösbe bújt
a remény fénye, s kialudt.