Kis Lajos
Szeretlek.
Talán mondtam már párszor,
de kezd kifogyni
ebből a szóból a tinta.
te vagy a kő
a kertem közepén
körülötted a hullámok
amiket én véstem oda
(nyomaimat takarják)...
A legfurcsább
az egész kapcsolatunkban az,
hogy sokszor
le sem kell írnom,
mire gondolok...
Egy olló képe hull
fényképek őszében.
Csupa pillanatlevél,
mind egyre sárgább, barnább,
kifakult emlékek.
Csak egy elmosódott dátum
vagy egy fél ember marad.
Szia, mit csinálsz?
Mizu? Mi újság veled?
- szokták kérdezni,
és én mindig azt mondom, hogy
semmi.
...hanem az órámnak,
mert szegény nem tudja számolni
a perceket nélküled.
Nem nekem hiányzol, hanem a lámpámnak,
mert így nincs, kinek az árnyékát
a falra fesse.
Kávém kevergetem
már vagy tíz perce, és
csak bámulok a mindenbe.
A csendbe vegyül egy kis percegés.
Gondolataim esznek.
...csak a neved ritmusára
ugrálok járdalapról-járdalapra,
vigyázva, nehogy egy hézagra lépjek.
Nem szeretlek,
csak órákat bírok levegő nélkül,
szemedbe merülve, gyöngyöket gyűjtögetve.