Keszei István
Visít a fűrész, az ács kalapál.
Az állványok között merengve áll
egy tűnődő, nyulánk, gólyanyakú,
légies, karcsu emelődaru.
Asztmás roham fog el, dülöngsz a ködben.
Bár nyúló sár az álladig dagad,
átlábolod a nyálkás őszi undort,
és szeplők nélkül átlábolod magad
az öles sarat dagasztó lucskos őszből...
Töprengsz, rágódsz hajnaltól-estelig,
életed gyötrelmek között telik.
Ha vasbetonból volna tán fogad,
széjjelrágná a konok titkokat.
Visszatérő rögeszmeként
ismétlődik a fájdalom:
a sok elmúlt ostorcsapás
újra csattan a hátukon
Szalonnás fényű, kövér Nap csöpög.
Éhes paraszt a fényből früstököl,
sutba dobja a zsíros kalapot,
és két pofára tömi a napot.
Idegen ég alatt ülök,
száll a ború,
vigasztalan vállaimra
hull a hamu.
Kifelé áll már kocsid rúdja,
zötyögő szekér volt a sorsod,
nyomaidat a hó befújja.
Testén nem lötyög a háj bő lére eresztve:
nem vésődhetett volna tömörebbre;
szögletes arca minden éle, csontja...