Kéri Mihályné
Fontos része életünknek a szeretet,
Elképzelni létünket nélküle nem lehet.
Látjuk, halljuk a hozzá vezető utat,
Tudjuk, mindig követnünk kell azt.
Bekövetkezhet, mit soha nem gondolnánk,
remegő kezekkel gondolatainkat írnánk.
Hosszú utat vázolnánk, emlékeinket ápolnánk,
jó és rossz, könnyű és nehéz között leltároznánk.
"Egyszer egy hét pettyes katicabogárka",
szól vidáman e kedves gyermekdal.
Együtt énekli a család apraja és nagyja,
hisz e kedves bogár nemcsak szépségét adja.
Negyedszer tiprom a felnőttkor küszöbét,
fontosabb lett számomra a lelkierőlét.
Fésűt már nem veszek deres hajamhoz,
lelkem tükréből szólok magamhoz.
Két kis birka legelész,
gazdája meg heverész.
Arra járt egy kóbor puli,
na, most lesz csak jó buli.
Ahogy sziesztámon megpihennék,
egy nagy pók tart éppen felém.
Előbb megrendülök, menekülnék,
majd átgondoltam, mit tehetnék.
Magányosan áll az ódon kastély,
fölötte magasodó ragyogó, kék ég.
Körülötte sűrű fák, bokrok övezete,
él még a valaha bennélők tisztelete...
Jutok-e elég infóhoz, tudáshoz, örök kérdés,
egy jó könyv elolvasása örök élmény.
Mellette van a sajtó, mint intézmény,
s máris ott az újabb kérdés: - Élmény?
Van egy gyönyörű, fényes korszak,
nincs benne hely semmi rossznak.
Felhőtlen szerelem lángoló tüze ég,
kendőbe kötve őrzi a pár, oly szép!
Ez a nap a miénk, mert nemünk NŐ,
Hogy ünnepelnek is minket, az már meNŐ.
Ki él is az ünneplés lehetőségével, az nyerŐ,
Ha tombolát is vesz, nem biztos, hogy nyer Ő.
Az egykori szikla vándornak élményt adott,
nem felejti, ha a vihar szele rajta nyomot hagyott.
Koptatja, faragja hol szögletesre, hol gömbölyűre,
egyszer majd úgy emlékeznek rá, mint emlékműre.
Közelgő tél vége felé felcsillan a remény,
Hajnalra hajnal jön, s egyszer véget ér.
Madarak csicsergik, közeledik a tavasz,
Harmatos fű illata új reményt fakaszt.
Átlátok én rajtad, igaz vagy, netán hamis,
csilloghatsz, villoghatsz, lehetsz akár matt is.
Perzselő nap melegébe,
hűvös szoba szegletébe,
szárnyalnak a gondolatok,
régmúlt emlékek azok.