Kencse Orsolya
Valódinak gondoltam a hangod,
Amikor a nyár alatt régi dalt
Énekeltél, kopott zsongás vett körül,
S úgy tűnt, mintha lettél volna.
Öröklétre szenderült a vad levendula
Úgy, hogy nem látta senki sem.
Apró, kis fejein meghajoltak
A drága kék-lila koronák,
Mint a tengerben játszó hajók,
S az idő úgy vitte pilledő testüket,
Ahogy végtelen vízen visz az ár
Egy-egy eltörött vitorlát.
A teremtés prológusa
Akkor kezdődött,
Mikor befejezték
Az előző epilógust.
Mint nyomtalan vad, úgy szöktél
Át találkozásaink elmúlt terén,
Honnan értselek így a továbbiakban?
Földdel elhánytam minden vonásodat,
Lásd, nem vagyok hála nélküli:
Amihez nem illet jog, gonddal elteszem.
Kiszáradt kórókon csüng az elmém,
S az apályok elmosnak, befednek,
Töredékes egész magányba lépvén
Bohém sors, hol mások leperegnek.
Szétesett az univerzum lomha, bodros teste,
És meghajoltak a fák is e gondos terv előtt,
Nem goromba, csupán néhány nyirkos földgerezd kereste
Az utat egy messzi állomásba, a tavaszt és nyárelőt.
Tüzes hálót vetnek rá az ökörnyálak,
Gömbölyű selyemben hálnak a füzek,
Csókot int a fecske az öreg nyárnak,
És megbolydulnak a sásban a vizek.
Olyan puhán ropognak a hulló, őszi árnyak,
Begyűjtenék minden sustorgást, de nem lehet,
Ahogy járom e világot, a fények körbezárnak,
És elrabolja minden rigódal fáradt lelkemet.
Révedni nehéz. Az idő
Bokapereceinek neszét számolom,
És hallgatom, ahogy minden lélegzés
Egyenként betölt.
A bérci fák alá temess el, kérlek,
Oda, hol nem találnak rám,
S onnan fogom minden reggel
Dalolni bús elégiám.
Úgy álltam feletted,
Olyan néma csöndben,
És sírtam. Előttem az
Éjszínű felismerés
Eltakarta a panelházakat,
És semmit kerekben,
Csak a darabok sarkait
Vettem tudomásul, és Téged.
Nehéz egy sémát kivenni a sokból,
És megírni helyette a saját elégiádat,
Frappáns szavakba öltözött sorokból
Arcot faragni, bohém figurákat.
Festett. Ósdi, nagy palettáján
Keverte meg a világot,
A sárgát, a kéket,
Másképp értette és látta a szépet,
Ne felejtsétek el őt!
Magával hordja az est a végtelen vizet,
Apadnak és kiszöknek mellette az árak,
Mint gazda, ki a nap végén fizet,
Adja lelkét a fény minden csobbanásnak.
Olyan vagy nekem, mint Platónnak Szókratész,
Kitől a tudásnak magva ered,
Megőrzöm emléked mindhalálig,
S nevedre holttalan fáklyát teszek.