Kellner Dénes
Hát, nézze doktor úr, én nem tudom,
Szerintem ennyi tökre belefér még,
Én nem hiszem, hogy "netfüggő" vagyok -
Nem lennék boldogabb, ha máshogy élnék!
Egy vérből valók vagyunk te meg én,
Vesztemre lesel mégis, mert ezt diktálja az ösztön.
Egymásnak esünk a dzsungel közepén.
Valamiért a költők mindig szomorúak.
Csak nézd meg őket jól, rögtön felismered:
Szemükben fájdalom, szívükben csüggedés -
Valódi művész boldog tán nem is lehet.
Én elviszlek mindenhová magammal,
És vigyázok, hogy ne essen bajod,
És ígérem, hogy mindig figyelek rád,
A kezed is fogom, ha akarod,
És fizetem a kaját meg a szállást -
Annyit ehetsz, amennyi fér beléd -,
És mikor ketten valahol megállunk,
Beszélek hozzád, mintha értenéd.
Esik.
Egyetlen szürkeség az égbolt,
súlyos cseppek dobolnak monoton
párás alföldek, nedves háztetők közt
egykedvűen halad a vonatom.
Szívemben többé nincs helyed.
Úgy érzem, új életre keltem,
És tiszta lappal indulok,
És amit tettél, elfelejtem.
Kint tűz a nap. Pár szót szól búcsúzóul,
s mosollyal ajkán elmegy a tanár.
Tömeg zúg, árad kifelé tolongva:
csak messze, el! Ki gondol másra már?
Álmomban
A kezem még fogta a kezed
A parkban ültünk a kedvenc fád alatt
Gyengéd voltál ahogy magadhoz húztál
A csókod édes volt és lassú és filmszerű
És meg akartam állítani hogy így maradjunk
Hogy az egész világ tűnjön el a fenébe
És ott maradjunk mi ketten...
Ha isten volnék, bölcs mindenható,
Erős, hatalmas és legyőzhetetlen,
S játék lenne egész világokat
Csak megteremtenem vagy tűzre vetnem
Hát kihúztuk a csónakot a partra
Addigra rommá ázott mindenünk
A gépem ott volt valahol a mélyben
Jó harminc képnyi emlék elmerült
A férjem meg az ő protonjai...!
A pincéből naphosszat fel se jön már.
Vittem a múltkor szendvicset neki -
Nem nyitja ki, csak kiabál, hogy "mingyár".