Karsai Ervin Krisztián
Ne menj még, maradj mellettem.
Te harmatolod lélektükröm origóját,
Végre valakinek kellhetek,
Mikor testem nyuga egy polifoam ágy.
Csókkal várlak, keltelek a valóságba,
Kómás mosolyod már a reggelt édesíti,
S az árnyakkal teli, hajnali fogság
A szemed ragyogásával derül ki.
Kicsim, nem lehetek minden percben melletted,
De tudd, mikor távol vagyok is, rád gondolok.
Mindig csak csókod csalfa csendjét hallom,
S ezzel tudatva az agyammal, hogy szeretlek.
Gravitálatlanul csak lebegni a semmiben
Súlytalansággal a liliom éjszakában,
S csak a sötét est hull a szentiment -
Álvilágnak nevezett maskarába.
Úgy ölelj, mintha fojtanál,
Úgy csókolj, mintha nem volna más.
Úgy szeress, mint, ki sose tette,
Úgy égess, mint Nap a tengert.
Végre itt járkálsz felém,
Gyere, most zárkózz belém.
Szívemben megágyaztam,
Nyugodtan elfáradhatsz.
El is képzelhetném,
Le is festhetném.
Inkább elmondom szavakban,
Zavarban vagyok... zavarban.
Jel vagy a kódban
Legyek a kezdet minden elején,
Legyek az élet a halál mezején,
Legyek a múlt, legyek a jelen,
Legyek a jövő az utolsó percben.
COVID-feljegyzések
Hiányzol, barátom, így sokadik nap...
Te, kivel naponta beszéltünk.
Égbe kiáltottunk és azt mondtuk: Gyere!
Akivel millió emléket megéltünk.
Úgy várlak, Valaki.
Úgy szeretnélek, Valaki.
Karomban hordoználak,
Karomban tartanálak.
Igen.
Boldogságot ad a női nem,
Ott vannak velünk... ó, igen,
Lenge láng szeli át szívem,
Dalom daliás tőled, női nem.
Ott vannak velünk! Ó, igen,
Gyöngévé vált a hímnem.
Hallom, ahogy reszket egy fal,
Nedűs derűje elkap, felfal.
Mintha én lennék, ki ringatja,
De millió, ki siratja.
Ígérem, hogy eljövök érted,
Eljövök érted, ha mindent megéltem.
Ha mindent megéltem, megtalállak,
Megtalállak az éjszakában.