Karsai Ervin Krisztián
Úgy sejtem, álmodtam mindazt, mi közös volt bennünk.
Néha-néha megállnék az erdő szélén, hol egyedül sétálok.
Elfáradtam, Apu. Kimerültem.
Nem bírok küzdeni a tűzzel.
Végtére a huszas éveimben vagyok,
Mégis a lángokban megfagyok.
Félkész tökéletesség
Én mit sem tudhatok arról, hogy neked milyen mellettem:
Látom, ahogy reggel pislantasz, s ajkad szélessé húzódik.
Szívódsz a vénámba keresztül egy tompa tűn,
Szíved nekem lelki céltábla,
S dobom nyilam, mint egy rossz kanült,
Repül feléd majdnem kétszázzal.
Vak vagyok vén verejtékemben.
Volt már jobb is: hűvös az izzadtság.
Csukott szememben izgága életek
Futnak felém, mi ez, ha nem álmatlanság?
Egy szerelmes szívnek nincs parancs.
Nincs fizika, nincs idő, meghajlik a tér,
Ha látod azt, kit lelked akar,
Megfagy, mi lobog, s alvad benned a vér.
Lennék valaki. De nem vagyok.
Se barát, se testvér,
Se rokon, se az, aki megvéd.
Létezem. Melegben megfagyok.
Ne menj még, maradj mellettem.
Te harmatolod lélektükröm origóját,
Végre valakinek kellhetek,
Mikor testem nyuga egy polifoam ágy.
Csókkal várlak, keltelek a valóságba,
Kómás mosolyod már a reggelt édesíti,
S az árnyakkal teli, hajnali fogság
A szemed ragyogásával derül ki.
Kicsim, nem lehetek minden percben melletted,
De tudd, mikor távol vagyok is, rád gondolok.
Mindig csak csókod csalfa csendjét hallom,
S ezzel tudatva az agyammal, hogy szeretlek.
Gravitálatlanul csak lebegni a semmiben
Súlytalansággal a liliom éjszakában,
S csak a sötét est hull a szentiment -
Álvilágnak nevezett maskarába.
Úgy ölelj, mintha fojtanál,
Úgy csókolj, mintha nem volna más.
Úgy szeress, mint, ki sose tette,
Úgy égess, mint Nap a tengert.
Végre itt járkálsz felém,
Gyere, most zárkózz belém.
Szívemben megágyaztam,
Nyugodtan elfáradhatsz.
El is képzelhetném,
Le is festhetném.
Inkább elmondom szavakban,
Zavarban vagyok... zavarban.
Jel vagy a kódban
Legyek a kezdet minden elején,
Legyek az élet a halál mezején,
Legyek a múlt, legyek a jelen,
Legyek a jövő az utolsó percben.