Karóczkai József
Zsendül a fű, szellő libben, álmos varázs ébredez`,
csöngettyűszó bársonyhangja csodálkozva révedez...
Fájó hétköznapok, lefelé pergő homok,
arcunkon harcoktól barázdált nyomok.
Harcokkal telt hetek, hónapok s évek,
harcolok, mert így érzem, hogy élek!
Szenny, mi a lényedből árad,
harag, ami lerombolja várad,
ártó fertő, mi körülvesz, betölt,
kávé sötét, neked már lefőtt!
Forró égörvény, angyali sugallat,
álmos ébredés, hideg a fuvallat,
piszkos gondolat, felszínre törő,
elképzelt, vágyott álomba növő.
Tündöklő ormokon átlibbenő szellő,
álmos habok közt libegő kis sellő,
naplemente fényű álomszivárvány,
ásító, mosolygó, álmos királylány.
Érzéseim úgy viharzanak bennem,
fellobbantottad az én szerelmem,
lelkem fényét lámpásként használod,
szerelmedet már sosem kell sajnálnod.
Forró lángok habján úszó vágyakozás,
keserű hétköznapokban átélt szánakozás,
megszenvedett, reményt építő, bántó szavak,
a háttérben megbúvó, várakozó vadak!
Szélfútta hegyeken, ormos sziklafalon
gondolatod elszáll, mint egy luftballon,
harcos lelked haragosan senyved,
a régmúlt előítéleteitől szenved.
Szerte szana szétszéledt a magyar horda!
Ez lenne hát balsors, honfitársak sorsa?
Elhagyni kényszerülnek kicsi hazánkat?
Kik helyet hazánkban már nem találtak?
Fényárban lengő, tündöklő erdő,
mintásra vésett, suhanó felhő,
harmatos sziromillat virágján
felsejlő színes álomszivárvány.
Váratlan érzés, mosolygó könnycsepp,
öntudatlan álomból ébredni könnyebb,
selyemfelhő libben végig a tájon,
nem engedve, hogy a valóság fájjon.
Hol van már a régi vágy?
Vágy, mit elsöpörni nem lehet!...
Menj, ne nézd hova sodor a szél,
gondolat benned él, mégsem beszél,
halovány sejtelem, mi irányítja létünk,
távoli sugallat elfedheti vétkünk.
Kérdések özöne ostromolja lelkem,
melyeket fel magamnak kell tennem,
amire a választ az életben lelem,
következményei mindig jönnek velem.
Megfog valami, egy sugallat, egy érzés,
végtelen tartó, reszkető, mit-sem-értés,
csókos, vad hajnalon, pihegő, őrlő sóhaj,
vágy, mi elsodor, és öleléshez óhaj!