Kardos Imre
Ketten járunk az Égen,
én és a Telihold,
az ablakból nézem,
hogy sétálunk kéz a kézben a Tejúton.
Nem tudtam, míg nem létezel,
eseménytelen lesz életem.
De ma már érzem csókjaid ízét,
múlhatatlan szerelmünk örömét.
Pedig éjjel világít a Hold,
és nappal sem ragyognak a csillagok...
Aludni mégsem tudok.
Hányan vagytok?
Mit akartok?
Na pakolj fel, koma!
Az én házam a jóság otthona!
Nem tudom, itt vagytok-e még?
Mintha közel lenne a vég!
Állandóan arra várok, hogy
a mocskolódást abbahagyjátok!
Élet ez?
Már az ünnep sem az igazi.
Csak a politika a mai.
Az ige tegnapi.
Te gyönyörű, piros rózsaszál,
meglocsolhatlak-e,
hogy el ne hervadjál?
Már azt hittem, teljesen elmúlt,
mégis itt van, pereg percenként,
nem látom, hova tart a Múlt.
Itt s most örömünk nagy,
élünk boldogan az ég alatt.
Emlékeink hozzánk tartoznak,
bearanyozzák napjainkat.
Nem tudom, ki vagyok Neked?
Nem akarom széttörni Szíved!
De el kell mondjam:
Sosem leszek olyan, ki magára hagy!
Valamikor, mikor még éltek emberek,
úgy tanították: "A Föld lapos!" "Nem kerek!"