Kaposi Mária
tudod, néha elszökik a dal,
tudatom másik spirálisán hasal,
lógatja lábát és rajtam nevet,
páncélszövő pókot agyal.
méltóságom utolsó morzsáit a szélbe szórtam,
létem mozaikjaiból lesz-e még kép
én lennék-e azon rajta, vagy egy
festett, szavai mögé bújó lét.
volt, hogy történtél velem,
lehet, hogy fogtad a kezem,
hagytam, hogy hadd legyen
életed énvelem betapasztott.
milyen volt ölelésedbe bújni
milyen volt borostás álladon
tenyerem simítóan végighúzni
már nem tudom.
bezártam magam egy szóba
és téged is bezártalak,
mozdíthatatlan, mohásodó
öreg kövek közé késve jön a hajnal,
én ott vártalak.
hajamban már ezüstporokat szórt szét a szél,
ha nézem, meg se ismerem magam,
a fájdalmam az jó, az ismerős,
segít felismerni önmagam.
A boszorkányéj fénye nem mutat utat,
csalólámpák között kell csillagot keresni.
a távolságzöldben, nézd meg, ott a lelkem
a zöld távolságban ott vagyok én
a távolság jött velem, ha mentem...