Kapocsi Annamária
Minden van, és semmi sincs,
alakzatok - furcsa kincs,
ideiglenes örömrügyek,
tavasz vagytok, míg engedett.
Mintha volna bennem vétlen gondolat,
bent, a fényben minden csend csak szétszakad,
mintha volna mersz, mely nem bánt senkit sem,
s úgy becsül csak simán, tisztán, félszegen.
Apródmadarak csendje szól,
szavak ismételnek hirtelen,
idéz a hang, egy dal, egy íz,
ideidéz, néz - nász nekem.
Ilyen ez az este,
eltelik a beste,
lábat lógat ostobán,
álmos álmot mos - talán.
Árnyékrohanások közt, mint mint furcsa kétség,
beleveszünk mind, ősi kísértetéhség
dúl-fúl, keres, végül megfulladni készül,
olyan ez, mint látni a letépett Holdat az égről
Másképp jár a hit, a tett
kifordultan megfelelt
nekem, neked, bárki másnak,
akárkinek, jó kabátnak
Össze lehet kötni a telet a nyárral,
a hazugságokat a kancsal pofával,
el lehetne hinni úgy, hogy igaz legyen,
azzá tudna válni, hogyha megengedem.
Köd előttem, csend mögöttem
fölragyog,
kicsiny lépés gyertyalángnyit
imbolyog,
láthatatlan lépni mertem,
itt vagyok,
ott, ahová nem indultam,
ott halok.
Megzörrenek mint az éjfél
pont ahogy
puha ágak kibonthatják
a napot
kicselezve felhőt szelet
észrevesz
engem már a sötétség
megdelejez.
álmot hinni
elengedni
körbenézni
megnevetni
lenni lenni
semmi másnak
fanyar ízű
igazságnak...
Mozdulatlan voltam,
kicsordult belőlem minden félelem,
ahogy ott álltam vagy ültem,
ölelésükbe érkeztem.
Olyanok vagyunk, mint a kiszáradt folyók,
víz nélkül gyengék, üresek.
Nem sodrunk semmit sem tovább,
megrekedt ágaink - cserepek.
Kegyelmet a szélnek, mely fújni képtelen,
ha elfáradt haragja pihenni kész
Szerettem hűs nyárfalevél lenni
belesusogni a csendbe mosolyod
szerettem lehunyt szemed mögé nézni
ha kiült arcodra bánatod.