Kapocsi Annamária
Vendég vagyok, házam mellett sok a sár,
arra megyek, merre nem kell, arra jár
minden utam, ott visz majd el, hol lehet,
sosem volt és sosem lesz már tiszta gyep
Zaklat, mint a szürke égbolt,
vihart ígér, sárgát, vészt, sót,
szembe könnyet, szívbe szeget,
haragosat, vívóteret.
A gondolkodás ajtajánál
néha még megállok,
Legyőznek a hétköznapok?
Vagy még futni járok.
Vihar vagy te, dörgő, szeles,
elillanó, könnyű Kedves,
vállig érő virág hamva,
elmúlásom kinőtt magja.
Csend zsibong csak, könnyű, karcsú, igazi,
annyi épp, mit most még talán hallani,
ágyunk végén árnyak ülnek, est lehet,
csepeg a fény az ablakról, s eltemet
Nem sok idő van a szóra,
oly sok már, mit nem lehet,
amit mégis, azt meg fosztják
kívülálló fellegek.
Minden van, és semmi sincs,
alakzatok - furcsa kincs,
ideiglenes örömrügyek,
tavasz vagytok, míg engedett.
Mintha volna bennem vétlen gondolat,
bent, a fényben minden csend csak szétszakad,
mintha volna mersz, mely nem bánt senkit sem,
s úgy becsül csak simán, tisztán, félszegen.
Apródmadarak csendje szól,
szavak ismételnek hirtelen,
idéz a hang, egy dal, egy íz,
ideidéz, néz - nász nekem.
Ilyen ez az este,
eltelik a beste,
lábat lógat ostobán,
álmos álmot mos - talán.
Árnyékrohanások közt, mint mint furcsa kétség,
beleveszünk mind, ősi kísértetéhség
dúl-fúl, keres, végül megfulladni készül,
olyan ez, mint látni a letépett Holdat az égről
Másképp jár a hit, a tett
kifordultan megfelelt
nekem, neked, bárki másnak,
akárkinek, jó kabátnak
Össze lehet kötni a telet a nyárral,
a hazugságokat a kancsal pofával,
el lehetne hinni úgy, hogy igaz legyen,
azzá tudna válni, hogyha megengedem.
Köd előttem, csend mögöttem
fölragyog,
kicsiny lépés gyertyalángnyit
imbolyog,
láthatatlan lépni mertem,
itt vagyok,
ott, ahová nem indultam,
ott halok.