Kapocsi Annamária
Szerettem hűs nyárfalevél lenni
belesusogni a csendbe mosolyod
szerettem lehunyt szemed mögé nézni
ha kiült arcodra bánatod.
Betontömlöcök között
síró illatok ködében
nem lélegezhetem
a vágy nem lehet kenyerem
Minden lassan elhalványul
porrá foszlanak a színek
vihar utáni csend sistereg
nehezek a lélegzetek
ködlámpákban fekete heg
lyuk az égen kereket vet...
Emlékem tenyerembe zárt halálébredés
karcsú séták végigkopogása
utcasarkok mosolya a téren
ahogy átfutottunk rajtuk a sötétben
Nincs tartása már a szónak,
énelőttem meg nem áll,
összecsuklik, ha ránézek,
nékem egy sem imponál.
Pirosra hízott e nap,
majd legördült az alkony alatt,
tüzek peregtek szerteszét,
mint szüzek tánca közben az ég
Csöndre kárhoztat a kétely,
vajh szavamnak lenne ostoba
vonzata, mi hullna lépre
csapdába esett áldozat.
Szeretni születtem,
s Te élni küldtél,
széttépted bennem a csillagokat.
vihart bontunk
múló ágak
belehasadt
villámházak
ajtó ablak nyílik nekem
felhőszoknyán levetkezem
Akarhattam volna még
valamit,
valami átírtat, valami a nélkülit,
kerestem, kereshettem a hatást,
a hatásokat gyűjteni kellett volna,
s mint adásokat,
befogadni,
átformálni...
Jó lenne tudni,
persze égő bort "etkáért"
már nem gyújtunk, s elmegyünk
a rajzhoz egy cerkáért
színbe doblak
megkeverlek
kimoslak
majd kiterítlek
meg-megrázlak
hátha élsz még
permetezel
tiszta kétség...
Áthordalak,
mint hűvös alkonyon a színt.
Magamhoz dermesztelek, párám
s párnám így lehetsz...
Szavak felületére dermedek,
néha mondok, néha csak érintek,
meg-megérezhető jéghegyek,
páncél cincog, reped - reszketeg