Kapocsi Annamária
Árnyékod mögött jártam,
én lehettem a tegnap mása,
puha takarókat dobhattam a mára,
figyeltem teleid, annak koncát dérben,
suttogtam nyarat, míg aludtál sötétben
Mondanám,
cserepesre száradtak a szavak,
ahogy feszül a hogyan,
mint lobogók a szél alatt,
s felettem húz el a megértés,
épp csak belekapni bírtam,
próbáltam magamhoz húzni,
de megfordul s eliszkolt...
"Rongy" vagyok, régről nem kellő kelme,
kelletlen kezeknek illő intelme,
hogy felkelned kellett, ne vedd a lelkedre,
fogd rám, hogy a nap ma kezedbe adott.
Homályt fújok néha két szemedbe
Tenyerembe ívet robbant a halál,
ha elmegyek, ne keress, ne találj,
utánam futni minek, nem lehet,
nem tudhatom, mikor hol leszek.
Alig használt gondolat áron alul eladó
A frissensült kenyér illatáért,
egy tegnapi mosoly emlékéért,
egy elharapott mondat elhangzása
még alkuképes is lehet már ma
Holdra doblak, messze, messze,
rám ül az ég lehelete...
Csak a csendnek kellett volna
jönnie, és semmi másnak,
felhőn kellett volna lépni,
lépnie az elmúlásnak.
Vendég vagyok, házam mellett sok a sár,
arra megyek, merre nem kell, arra jár
minden utam, ott visz majd el, hol lehet,
sosem volt és sosem lesz már tiszta gyep
Zaklat, mint a szürke égbolt,
vihart ígér, sárgát, vészt, sót,
szembe könnyet, szívbe szeget,
haragosat, vívóteret.
A gondolkodás ajtajánál
néha még megállok,
Legyőznek a hétköznapok?
Vagy még futni járok.
Vihar vagy te, dörgő, szeles,
elillanó, könnyű Kedves,
vállig érő virág hamva,
elmúlásom kinőtt magja.
Csend zsibong csak, könnyű, karcsú, igazi,
annyi épp, mit most még talán hallani,
ágyunk végén árnyak ülnek, est lehet,
csepeg a fény az ablakról, s eltemet
Nem sok idő van a szóra,
oly sok már, mit nem lehet,
amit mégis, azt meg fosztják
kívülálló fellegek.
Minden van, és semmi sincs,
alakzatok - furcsa kincs,
ideiglenes örömrügyek,
tavasz vagytok, míg engedett.
Mintha volna bennem vétlen gondolat,
bent, a fényben minden csend csak szétszakad,
mintha volna mersz, mely nem bánt senkit sem,
s úgy becsül csak simán, tisztán, félszegen.