Kapocsi Annamária
színbe doblak
megkeverlek
kimoslak
majd kiterítlek
meg-megrázlak
hátha élsz még
permetezel
tiszta kétség...
Áthordalak,
mint hűvös alkonyon a színt.
Magamhoz dermesztelek, párám
s párnám így lehetsz...
Szavak felületére dermedek,
néha mondok, néha csak érintek,
meg-megérezhető jéghegyek,
páncél cincog, reped - reszketeg
Ízek fahéja, fűszere,
hiányzók lobogó árja,
mint rohanó ménes hiánya,
rétre szabadult ágya, alapja.
Mialatt "elsétálok" melletted...
Tenyeredben halkan lüktető érzés a csend,
mely minden gondolatodat magába foglalja,
s nem illik bele a jelen és jövő.
Nem gondolok hóra, nyárra,
s őszre sem von házat pára,
délibábon nem merengek,
sok holnapba nem tekintek.
Vállfára tenném a fájdalmakat,
kibontanám a napsövénytavat,
hűsítést kérnék a bőrre, lélekre,
elhagyható jogot a percekre.
Haláli ténykereszt
tettrekészség nélkül,
döntsd el, hogy mi lesz,
ha megéred, mi kivetül
Már nem mindig megy a csendben olvasás,
sőt, egyre ritkábban látok a szavakba,
mit egyik gondolat lát, azt a másik
felülírja és letagadja.
Tintapercek szentségtörésein át
szidom a tudást, mi felnőtté tehet,
a minél több évet megélt
felfogásunk, mi eltemet.
Írnék a nyíló rózsáról, a szélről,
a nyikorgó háztetőnek széléről,
a csendnek suttogó hangját hallgatnám,
mikor a hajnal felsétál szobánknak falán.
Jól eltakarlak, s tán szépnek látszik,
ehetetlen méze torkon csúszdázik,
levegőt ha vennél, selymes fulladás ez,
közelebb van Isten a korbácshoz,
mint én voltam néha - az igazság ajnároz.
Szeretettel puhítanánk a lényeget,
a nem akaró, s mégis bántó felleget...
Mily nehezen tékozolnád el,
mikor a padló alól végre felfeszíted,
és rejtett zugából kiemelni merted
azt az élet-keserűt tartalmazó, édes nedvet.