Kapocsi Annamária
Lángvörösre izzik a semmi,
nem is kellene hozzáérni,
de jó lenne tovadobni,
meg se látni, elengedni
Már nem rakok hegyeket tompuló szememre,
és nem vitatom, hogy fáj, ami fáj,
már megnyugszom attól, tudom, mit tudok,
már elhiszem azt, amit senki se lát.
Mintha minden mindegy volna,
mintha, ez szó be szép, tolla,
tolla lenne bármily jónak,
lehetséges koszorúnak
Tükörszegény lábakon áll a bánat,
látod, hogy ragyognak szemeink,
túl erős a lámpafény, túl erős, túl erős,
látszatunkon nézem, elcsúszott, nem felelős.
Mennytelenség
Mit hiszel, mondd,
szemedbe köpnek az angyalok,
és lutri a csend, kaptafát szögel,
táncot jár szemed valahol...
Talán még meglátom néha
lomha botladozásaidat,
és idétlen mosollyal kísérem szomját
szomorú szemed vonalának
Nem akarok tenni, lenni,
vaktudatom lélegezni,
úgy tenni mit aki érti,
megjátszani térdig érni.
Békét lopok,
néha nekem megfelel,
hogy úgy játszhatok,
mint az Isten az emberrel.
Szép remény harap kezembe,
lábam lopná, ha lehetne,
elszaladna véle messze,
lopná a kedvem ha végre
Majd megszokjuk, hogy nem lehet?
Sáskaemberek
Majd megszokjuk hogy nem lehet,
és vállat von az ismeret,
a felvont szemöldök alatt,
pár Jesszus szó is kiszakad.
húsz perc
Húsz perc az enyém,
húsz percem nem adom,
bármily fondorlat
ül is a nyakamon
Úgy repül ma, mint a pille
árnyékkönnyű gyertyaívre,
arra ül, mint billegés,
lobogásnyi hintaméz.
Megtérülök, mint régi mementó,
okulok gonddal, koccintok sorral,
s kifreccsent szavakkal, habzik az éjjel,
őszi szeszéllyel ropogós nyár
Hol vagyok melletted,
homályos kereszted
enged és elfeled,
melenget, szerethet,
ablakban ott ragyog
tükörképmorzsánk fogy,
stílusok nincsenek,
párnánk közt hó dereng...
Megbicsaklik bennem
minden türelmi jellem,
mióta nem vagy, felbukom,
a napfonálba gabalyodom.