Kapocsi Annamária
Majd megszokjuk, hogy nem lehet?
Sáskaemberek
Majd megszokjuk hogy nem lehet,
és vállat von az ismeret,
a felvont szemöldök alatt,
pár Jesszus szó is kiszakad.
húsz perc
Húsz perc az enyém,
húsz percem nem adom,
bármily fondorlat
ül is a nyakamon
Úgy repül ma, mint a pille
árnyékkönnyű gyertyaívre,
arra ül, mint billegés,
lobogásnyi hintaméz.
Megtérülök, mint régi mementó,
okulok gonddal, koccintok sorral,
s kifreccsent szavakkal, habzik az éjjel,
őszi szeszéllyel ropogós nyár
Hol vagyok melletted,
homályos kereszted
enged és elfeled,
melenget, szerethet,
ablakban ott ragyog
tükörképmorzsánk fogy,
stílusok nincsenek,
párnánk közt hó dereng...
Megbicsaklik bennem
minden türelmi jellem,
mióta nem vagy, felbukom,
a napfonálba gabalyodom.
Szép reggel a havas eső,
tavaszt télbe beölelő,
hárfán játszik fent az Isten,
mi itt lent a didergőben
Annyi szó az árva,
hazatalálnál ma,
mint amikor egyszer
világkardba dőltél
Úgy futunk többezernyi szóban,
mint betűlépcsők zuhanó csokorban.
kuszán összevissza buktató boglya
gubanclelkek szaladó akarata.
Gyomromban sikoltoznak, ím, a délibábok,
mi mást is tehettem volna másképp.
Még ha fénye is van,
igen az leszek,
kiborult esti Istenek
hanyatt esett gondolata
egy téli éjen,
megcsúszott szavaknak tengerében.
Átbucskázom egy lomha gyertyafényen
Idegen
Mint idegen, kopog bennem a megalkuvás,
fényében apródgyöngyszemek,
mint téli ablakgőzös cseppeken a fény,
ha átüt az esthajnal elején,
úgy viszonyulok a mindennapokhoz.
Válladra ülnék csendesedni, hogy megtalálj, ha menekülsz,
kezedbe bújnék melegedni, amikor feledni kényszerülsz,
szívedbe küldeném a fényem, mikor a sötét gondolat
átfutva rajtad, porcikádon, magadban ölöd magadat.
Anyunak
Mindenhol ott vagy, sehol sem látlak,
nyomaid élőn porcicát ráznak,
könyvek és képek kapott emlékek,
hozzám majd szürkén visszaköltöznek.