Kapocsi Annamária
Össze lehet kötni a telet a nyárral,
a hazugságokat a kancsal pofával,
el lehetne hinni úgy, hogy igaz legyen,
azzá tudna válni, hogyha megengedem.
Köd előttem, csend mögöttem
fölragyog,
kicsiny lépés gyertyalángnyit
imbolyog,
láthatatlan lépni mertem,
itt vagyok,
ott, ahová nem indultam,
ott halok.
Megzörrenek mint az éjfél
pont ahogy
puha ágak kibonthatják
a napot
kicselezve felhőt szelet
észrevesz
engem már a sötétség
megdelejez.
álmot hinni
elengedni
körbenézni
megnevetni
lenni lenni
semmi másnak
fanyar ízű
igazságnak...
Mozdulatlan voltam,
kicsordult belőlem minden félelem,
ahogy ott álltam vagy ültem,
ölelésükbe érkeztem.
Olyanok vagyunk, mint a kiszáradt folyók,
víz nélkül gyengék, üresek.
Nem sodrunk semmit sem tovább,
megrekedt ágaink - cserepek.
Kegyelmet a szélnek, mely fújni képtelen,
ha elfáradt haragja pihenni kész
Szerettem hűs nyárfalevél lenni
belesusogni a csendbe mosolyod
szerettem lehunyt szemed mögé nézni
ha kiült arcodra bánatod.
Betontömlöcök között
síró illatok ködében
nem lélegezhetem
a vágy nem lehet kenyerem
Minden lassan elhalványul
porrá foszlanak a színek
vihar utáni csend sistereg
nehezek a lélegzetek
ködlámpákban fekete heg
lyuk az égen kereket vet...
Emlékem tenyerembe zárt halálébredés
karcsú séták végigkopogása
utcasarkok mosolya a téren
ahogy átfutottunk rajtuk a sötétben
Nincs tartása már a szónak,
énelőttem meg nem áll,
összecsuklik, ha ránézek,
nékem egy sem imponál.
Pirosra hízott e nap,
majd legördült az alkony alatt,
tüzek peregtek szerteszét,
mint szüzek tánca közben az ég