Kapitány Cintia Orsolya
Kék vagy, és mély, akár az óceán.
Suttogsz vad, viharfújt hullámok között.
Napfény a buszon, mikor álmosan kullog
fejét lehajtott emberek mögött.
Köd borított mélybe szállok,
Hozzám érnek valóságok.
Átélem, majd elengedem.
Ismerem jól.
Mind idegen.
Odaveszve kint az óceánon.
Szelíd hullámok közt csónakázom.
Arconsimít lámpásom törékeny lángja.
Ő nem fél sötétet, ha szél kísérti táncra.
Pókháló őrzi az elfeledett festményeket,
érinteni fáj, nem engedi az emlékezet.
Hideg csarnok csak a világ körbe fényemnek,
beborít a sötétség, ha többé nem érezlek.
És gyertyákat veszek majd lámpásnak,
majd teával nézem, ahogy ugrálnak.
Körbe kis lángok a sötétben,
és sírok, miért kell éreznem.
Otthonom semmiben lebegő árnyéka
hideg kabátját teríti vállamra.
Tompa világa könnyekben széttörő,
szépként csak régi vágyakban létező.
Őrült vagyok, húzz magadhoz forrón,
homlokodra lehelem búcsúcsókom...
Mit ér a hit, mondd, ott, hol az akarat fáradt?
Hol csak mindennek a végén könyörögnek utánad?
Én is közülük vagyok, és félek, mert egyre tompábbak ezen éjjelen a fények,
s a sötétséget nem tűri, nem bírja el a lélek.
Hozzád imádkozom, kérlek,
önmagamtól védj meg!
Ő Hozzád tartozik és mindig a Tiéd.
Mert az igazi szeretetet az ég küldi feléd.
Nem ért abból, ami rideg és kimért.
Nem ismérvekért kötődik, hanem önmagadért.
Hosszú éjjeleknek könnyes homályában,
legmélyebb tapasztalásaid sötét ostromában.
Mikor az értelmét semminek nem találod,
emlékezz meg arról, ki Téged imádni vágyott.
Sötét sikátorok, kopott téglaházak,
hol soha nem töltenéd el egyetlen éjszakádat.
Egy tűzfalon olvasom: "ne várjatok haza",
telleng az ázott poros beton szaga.
Bíbor köd szitál éber, hűvös hajnalon,
szívemben a fájdalmat csendesen altatom.