Kanfi- Horváth Imre
Ketten, mégis
belül egyedül,
a hiányérzet nem enyhül.
Egy férfi és egy nő,
látszólag minden rendben,
de valami mégsem oké
ebben a történetben.
Egy szál vörös rózsa,
benne van egy érzés,
mielőtt
felcserélnénk egy szóra.
A szó súlya...
Szeretlek! - kimondani a szót egyszerű dolog,
De érezni, mikor a szíved dobog!
Gyönyörű vagy,
mint hegyek közt
a nyújtózó patak vize,
szép, mint a szivárvány száz színe.
A kimondatlan szó...
Mondd, mi lenne
az utolsó szavad,
utolsó mondatod
annak a Szerettednek,
Akinek tudod,
hogy holnap már
nem mondhatod?
Elmúlik minden ebben a testben,
és újra beleolvad a Világegyetembe.
Elmúlik a ma, elmúlik a holnap.
Elmúlik az év.
Mindenki ahonnan jött,
a hosszú vándorút után hazatér.
Szerelmes vagyok a szerelembe.
A messzire repítő képzeletbe.
Szerelmes vagyok az érzésbe,
a vágyba,
szerelmes vagyok
a benne szunnyadó vulkánba.
Vannak olyan helyzetek,
mikor az összetartás az egyetlen
kapocs ebben az életben.
S benne a MINDEN
Egy ölelés,
ami a Mindenséget is jelenti,
ha az ember az életbe vetett hitét elveszti!
Olyan a szerelem,
Mint egy magányos csónak
A háborgó tengeren,
Ami abban bízik, hogy
Partot érve,
Vár rá a Végtelen.
Az életben nem tudhatod,
épp mi vár rád?
Egy személy vagy esemény,
amire azt mondhatod,
áldás!
Van az évben egy olyan nap,
amikor az anya, amit Ő adott egyszer, mind visszakap.
Lemondani arról, amit szeretsz, ragaszkodsz,
A ma markában a holnap egy új kezdetet hoz.
Lemondani valamiről más kedvére, örömére...
Te, ki már az anyaméhben is
aranykanállal táplálkozott,
Ő, kinek születése is elátkozott.
Nem túl bonyolult, amit most mondok:
keresztezik egymást az emberi sorsok.