Kamarás Klára
Szemed helyett nézem a monitort.
Kezed helyett a billentyűkhöz érek.
Hol a sok sziporkázó gondolat?
Nincs üzenet.
Kikapcsolom a gépet.
- Nevetsz, de szemed nem nevet veled,
s szád szögletében keserű az árnyék.
Kérdeznélek, de mit sem ér a szó,
őszinte választ mindhiába várnék.
A Mecsek fái mint susogtak!
A pécsi utcák dallamát
hallottam mindig: erre... erre,
de merre erre... s hogy’ tovább?
Célod, barátom, nemár az legyen,
hogy büszkén ülhess egy magas hegyen!
Ez is csak játék! Álmaimban
várom a döntő gólt. Igen.
Egy könnyű vers, akár a labda,
megdobogtatja még szívem.
Igazságot, igazságot!
Nyalka ifjak így daloltak...
Gyöngyös párták hajbókoltak.
Igazságot a hazának,
Erdejének, rónájának,
Világisten zöld kalapján
Árvalányhaj bokrétának!
Gyerekként féltem
sötétben, fényben,
az emberektől,
a képzelettől,
féltem magánytól,
lehettem bárhol,
az iskolától...
A kígyó pont az almafára vágyott,
hogy a magasból lássa a világot,
de Évát látva új ötlete támadt.
- Jobb tréfa lesz ez! Tovább minek másszak?
Ó, mennyi emlék...!
Zöld erdő árnyán
sétáltunk nemrég...
Egy pillanat csak,
vagy nyolcvan éve?
Ha a konyhában krumplit hámozok,
- bocsánat - burgonyát,
egész lelkemet hála szövi át,
hogy az vagyok, aki.
Intelem
Látod-e fenn a csodás barikákat az égen,
szürke, fehér felhők göndörödő seregét?
Ó mennyi láz, tavaszi, nagy remény!
Szívet betöltő, szinte égi fény...
Mindent lehet, mindenhez lesz erő...
Repült a képzelet... meg az idő.
- Lesz még... lesz még kutyára dér...
minket dús bunda véd, meleg!
Az ablak előtt madáretető.
Nem egy, hanem három. Degeszre
napraforgómag, köles van benne,
s hogy senki ne legyen kizárva,
a hármas ablak párkánya is
kész már a lakomára.