Kamarás Klára
Szedett-vedett válasz egy jólfésült búcsúztatóra
Elhangzott itt sok tarka szólam,
mint eddig mindig, minden évben.
Nem nekem szólt, és nem is rólam,
és az egészet nem is értem,
de lenne még néhány szavam,
hisz` én búcsúzom, én magam.
Túl korán kaptam a leckét...
Mi rosszat tehetett a gyerek, aki voltam?
Anyám pöttyös kendőből csinálta batyum,
benne volt Pipás Pista talán...
kedvenc gumibabám.
- Mehetsz apádhoz! - mondta
s kitett a kapu elé.
Hidd el nékem, drága kincsem,
(így beszél a nagypapa)
valamikor réges-régen
én is voltam kisbaba.
Mint a hajótörött, ki lassacskán kihűl,
és érzi hamarosan elmerül,
de látja még a tovaúszó pallót...
Jó játék volt! 18 évig
játszottunk nagyon fontosat,
és mellénk álltak és követtek,
de elfáradtunk ezalatt.
Míg arcodon virít a rózsa,
nem számít, ki kinek adósa,
de ha a banzáj véget-ér,
elválik, hogy ki mennyit ér.
Kinyílt a könyv. Nézd, kék az oldal!
Térképeken ilyen a tenger.
A papíron sehol nincs ember.
Ha bárki él, ki tudja, hol van...
Ketrecbe zárt madár
régen megszokta már,
hogy reggel jő az estre,
hull néhány tolla, teste
lassan öregszik, s lenne
esetleg még esélye,
nyitott ajtó, de mégse
indul, már nincs is kedve...
Elmennek a csúnyák,
meghalnak a hajdani szépek,
itt vannak róluk,
itt a fejemben a képek.
Tudod-e, merre jártam
álmomban? Indiában.
Luxushajón nem ültem,
még csak nem is repültem,
mégis egy furcsa végzet
a Tádzs Mahal elé tett,
ahova mindig vágytam.
Anyámat megcsókolta. Engem is.
Fején kalap, kabátján sárga csillag,
és mintha kis bőrönd lett volna nála.
Ültem ragyogó nyári fényben,
csak ültem s néztem az eget...
Értetted-e a verseimben
megbúvó nyári meleget?