Kamarás Klára
Ó, mennyi emlék...!
Zöld erdő árnyán
sétáltunk nemrég...
Egy pillanat csak,
vagy nyolcvan éve?
Ha a konyhában krumplit hámozok,
- bocsánat - burgonyát,
egész lelkemet hála szövi át,
hogy az vagyok, aki.
Intelem
Látod-e fenn a csodás barikákat az égen,
szürke, fehér felhők göndörödő seregét?
Ó mennyi láz, tavaszi, nagy remény!
Szívet betöltő, szinte égi fény...
Mindent lehet, mindenhez lesz erő...
Repült a képzelet... meg az idő.
- Lesz még... lesz még kutyára dér...
minket dús bunda véd, meleg!
Az ablak előtt madáretető.
Nem egy, hanem három. Degeszre
napraforgómag, köles van benne,
s hogy senki ne legyen kizárva,
a hármas ablak párkánya is
kész már a lakomára.
Amit a sors adott, részben már visszavette.
Nem siratom, és nem gyújtok felette
gyertyát és koszorú sem kell.
Ami maradt, markolom két kezemmel.
Álom
Egy szállal hozzád férceltem magam,
most lebegek az űrben boldogan.
A szerelem csak lepketánc,
rájöttem régesrégen.
Ezernyi pille éli át
a vadvirágos réten.
Anyám gyűlölte az apámat,
mert mást keresett ... s mást talált.
Apám lehet, hogy még szerette,
de bor öntözte bánatát...
Ki mondhatja, hogy ismeri magát?
Hiába nézed, kergeted magad,
hamarabb éred el - vagy csak hiszed -
bármelyik bújócskázó társadat...
Csak egymás mellett... Csak kéz a kézbe...
Egy fűzfa lombja? Egy csók reménye!
A pókasszonyt megértem,
mért falja fel a pókot:
Hogy ne csináljon többé
más hálókba utódot.
Az életem eltékozoltam:
nem tücsökként, de nem is voltam hangya,
épp csak az idő folyt el... nap a napra.