Kamarás Klára
Ketrecbe zárt madár
régen megszokta már,
hogy reggel jő az estre,
hull néhány tolla, teste
lassan öregszik, s lenne
esetleg még esélye,
nyitott ajtó, de mégse
indul, már nincs is kedve...
Elmennek a csúnyák,
meghalnak a hajdani szépek,
itt vannak róluk,
itt a fejemben a képek.
Tudod-e, merre jártam
álmomban? Indiában.
Luxushajón nem ültem,
még csak nem is repültem,
mégis egy furcsa végzet
a Tádzs Mahal elé tett,
ahova mindig vágytam.
Anyámat megcsókolta. Engem is.
Fején kalap, kabátján sárga csillag,
és mintha kis bőrönd lett volna nála.
Ültem ragyogó nyári fényben,
csak ültem s néztem az eget...
Értetted-e a verseimben
megbúvó nyári meleget?
Írtam egy verset, egy köszöntőt
vagy két hete, s mert túl korán,
hát félretettem, hogy majd akkor
küldöm, a nagy nap hajnalán.
Nehéz felismerés, hogy a gyerekkorom
hazugságokra épült.
Nem is gondolnék rá, nem érdekelne,
vagy csak bólintanék, hogy így volt,
hiszen már rég tudom
milyen talajból nőttem,
mert kinőttem!
Mért nem lehettem csobogó patak,
mely sziklák között is vígan halad?
Hol az a táj, hol az a szép sziget,
mely boldog, édes álomba merít?
Szapphót keresnéd? Nem találod itt.
Csak könnyek árját, végtelen vizet.
Kereshetek egy zengő dallamot,
s hiába írok csengő rímeket...!
Annyi mindent várunk magunktól, mástól,
az új tavasztól, virágfakadástól...
Tudom, mert én is vártam szépre, jóra,
de abból soha, semmi nem vált még valóra.