Kamarás Klára
A második kávé után
lassacskán kitisztul a reggel.
Látom az ablakon át,
hogy fürdik fényes esőben a járda.
1953. vasárnap emlékére...
Egy karcsú lányka almazöld ruhában,
a vállán púderrózsaszín a kendő...
Egy kendőálom, bolyhosan meleg,
és úgy omlott rá, mint egy könnyű felhő.
Miről ma tudjuk már, hogy tévhit és hiba,
tegnap úgy tudták még: az igazság maga.
...hullajtsd évről évre
millió fiadat
számolatlan, várva:
Talán akad száz is,
aki gyökeret ver...
Az évek futnak súlyosan, dobogva,
én is gyorsulva süllyedek a múltba.
Mikor úgy érzem, nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék hívogat,
hiába minden áldozat:
valaki mindig visszahív...
- Neved?
Ugyan...! Ne kérdezd!
Ma ez, de holnap az.
Mi tegnapelőtt jó volt,
ma már nem is igaz...
Álompalettán tervezek
egy álomkertet, és ezek
a színek: zöldek, bíborok.
Már nem számít, akármi volt.
A bánat csak parányi folt,
lassan kimossa az idő.
Mit is tehettem...?
Csak képzeletben
szopogattam az édes éveket,
mint gyermek a jó Kuglert s krémeket...
A bértollnok a bértollával bérritmusra tollnokol,
úgy gondolja, jobban jár, ha némi készpénzt birtokol.
Madárfüttyös, tavaszi erdő
hozzám, mint álom, néha eljő,
s futok, mint gyermek dombra, völgybe,
tavaszi zsongás vágya tölt be.
Zöld csemeték közt magam állok
vén tanú-fának.
Hova folyt az idő,
mondd, hova lettek a társak?