Kalocsa Zsuzsa
Születésnapomra
Ma hetvenkét éves lettem,
rohan az idő felettem.
Nyafoghatnék, de már késő.
nem figyel senki, oly félő!
Szerelmünknek rózsaszála
szirmait már elhullatta,
levél nélkül maradt ága,
a hideg szél megtépázta.
Feldíszítették a várost,
mily ünnepi öröm ez most,
csillognak a lampionok,
az emberek oly boldogok.
Életünk igazi kaland,
talán jól megírt színdarab?
Sorsunkat előre megírták,
ily előre azt hogy láthatták?
Csodálta a dér hajnalban,
Ízlelte ágát a zúzmara,
Pillangó is rég elhagyta,
Kikeletnek menyasszonya
Erdő szélen irul-pirul...
Lehunyt szemmel csendben hallgatom,
ahogy muzsikál az esti szél,
s fájón a szerelemről mesél.
Illatárban fürödtem
s a Nap sugarában,
virágok közt éltem:
boldog harmóniában.
Mennyi bánat a temető csendjében,
kapuja kitárul a végtelenbe.
Imát mormolnak mécsesek fényében,
fájdalom férkőzött szívek mélyébe.
Ha majd idősen átsétálsz a városon,
szívedben él a vágy, még látni akarod.
Főtéren csak ámulsz, mikor körbenézel,
s látni fogod, hogy mi minden megváltozott.
Szigorú voltam magamhoz,
kit féltettem, a családhoz.
Borus napok kísérték utam,
nem tudtam, mit hoz a holnap.
Minden sorom, amit írok,
az életem s a pár dalom.
Szeretet és a boldogság,
az nekem mindig a család.
Omladozó házak között -
a város és dombok fölött:
hol sötét minden éjszaka,
szobában a Hold sugara,
a nappal is fénytelen,
odabent csak anyóka ténfereg.
Hajnal csendje e zajos világban,
emberek sírnak némán a bajban,
száguld az élet, ki tudja, hova,
teher alatt a kint: sors szaggatja.