Kalocsa Zsuzsa
Víz tükrében, mikor látod magad,
tekinteted egy pillanatra odatapad.
Hasonmásod oly távolinak tűnik,
szemedben vajon milyennek látszik?
Őszintének,
hamisnak,
becsvágyónak?
Karneválon mulat apraja-nagyja,
a cicomázott sok szép, úri dáma.
Ifjú herceget szemlesütve várja,
de nem ismeri fel őt ember-fia.
Decemberi áldott napsugár,
lelkembe tavaszt varázsoltál.
Fák ledobták a színes ruhát,
s vele együtt a lombkoronát.
Küszöbön áll az újév hajnala,
vajon mit hoz el a jövő dala?
Vidámságot, reményt, boldogságot?
Csak tudnám előre a holnapot!
Összekötném néktek e sorokat,
s szétküldeném e meleg szavakat.
Érkeztem a Havak országából,
siettem, vártak már a távolból.
Csilingelő szánkót szarvas húzta,
fénylő szikrát vetett a szán talpa.
Hegyen-völgyön át dallam szállt felém,
hallottam a gyermekek énekét...
Lehetnék neked a kedvesed,
egy szép napod vagy reggeled,
átölelnél százszor is lágyan,
a csókod égetné a vállam.
Szomorúfűz ablakod alatt,
ha arra járok, úgy hívogat,
oly sokszor ültünk mi alatta,
vágyakat gyújt-e még hűs árnya?
Úgy szeretnék vidám lenni,
szelek szárnyán elrepülni,
fellegekbe kapaszkodni,
záporként majd vízbe hullni,
harmatcseppként felébredni,
Nap fényével játszadozni...
Amit adtál, azt mondtad, mind enyém,
pedig nem kértem semmit Tőled én.
A két karoddal magadhoz vontál,
a fény és a tűz magad, Te voltál.