Kalocsa Zsuzsa
Március 15.
Utókornak legyen mit
ünnepelni,
vívott szabadságért
büszkének lenni,
s akiknek szent volt
az ország, a haza,
s többé a szolgasorsot
nem akarta...
A fellegek szállnak
selyem csipkeként,
szellő lebbenti
égszínkék lepelként.
Ha csodát látok eme bús világban,
úgy magában minden olyan üres
árván, magányosan és nélküled,
rád gondolok minden percben, órában.
Fagy szorítja még a határt,
hideg szél ringatja magát.
Csendben nyújtózkodik a köd
falu és a város fölött.
Lehet-e bízni s remélni
egy olyan világban,
hol a szegény könyörög
a saját hazájában?
Születésnapomra
Ma hetvenkét éves lettem,
rohan az idő felettem.
Nyafoghatnék, de már késő.
nem figyel senki, oly félő!
Szerelmünknek rózsaszála
szirmait már elhullatta,
levél nélkül maradt ága,
a hideg szél megtépázta.
Feldíszítették a várost,
mily ünnepi öröm ez most,
csillognak a lampionok,
az emberek oly boldogok.
Életünk igazi kaland,
talán jól megírt színdarab?
Sorsunkat előre megírták,
ily előre azt hogy láthatták?
Csodálta a dér hajnalban,
Ízlelte ágát a zúzmara,
Pillangó is rég elhagyta,
Kikeletnek menyasszonya
Erdő szélen irul-pirul...
Lehunyt szemmel csendben hallgatom,
ahogy muzsikál az esti szél,
s fájón a szerelemről mesél.
Illatárban fürödtem
s a Nap sugarában,
virágok közt éltem:
boldog harmóniában.
Mennyi bánat a temető csendjében,
kapuja kitárul a végtelenbe.
Imát mormolnak mécsesek fényében,
fájdalom férkőzött szívek mélyébe.