Kalmár Sándor
Mikor a régi tettek
eléd keverednek,
minden, amit tettél,
miközben felcseperedtél
Letagadni nem kéne,
hogy a szív mit kérne.
Az álmait elnyomnád?
Élni nem hagynád?
Mi megy bennünk végbe?
Beváltod a sorsod,
Az élet adott bort, sót,
Szerelmet, még ha nem is kerested.
De néha meglested.
A forrás a kút, hol feladod a bút.
Megnyílhat az út.
Megtalálod, amit kell,
a halál így felel.
A természet fénye
úgy hat minden lényre,
megszülessen végre,
kellene, hogy érts meg.
Vigyázz a szavakkal,
főleg a ravasszal.
Meg kell, hogy értsed,
mitől kell félned.
Feladom az elmét,
benne minden eszmét,
megismerem ismét
az Univerzum nyelvét,
a mindenség rendjét.
Az almában van a mag,
A magból lesz az alma.
De kell, ami facsarja,
Így lesz meg a hatalma.
Tudod-e már mára,
hogy gyermekkorod álma
hogyan került sárba,
tűnt el a mocsárban?
Cinikus az ember,
patológus mester.
A világ egy szervezet,
az ember benne vírus lett.
Ha van alattad lévő,
lesz feletted is.
Mit gondolsz, mégis
mi erről a tézis?