Kalmár Sándor
Íme, itt egy ember.
Már nem szerepekkel.
Már nem kell a jelmez,
Most már másként tervez.
Nem az az élet,
Amelyiket éled.
Vágyaid, reményed,
Bármely is: szerények.
Nem bírok ma magammal,
Birkózom a szavakkal,
Szemembe könny kerül,
Leírom, hátha sikerül.
Tele vagyok naggyal,
számos feladattal,
megfejteni kéne,
a mai ember él-e.
A szenteknek maga felé hajlik a keze,
Ez a világ őrülete.
Ne foglalkozz vele.
Hej, rege, rejtem,
sose felejtem
továbbadni, hajj,
mielőtt elvisz a tutaj.
Szeretve szeretni,
csak úgy lenni...
Csókokat szórni,
levegőt se venni...
Szemednek lángja,
szíved dobbanása
felrepít a csúcsra
újra meg újra.
Jó? Nem jó? Nem tudni!
De mindenképpen fog hatni.
Ezért tudni érdemes,
hogy az legyen érdekes,
ami arra érdemes.
Köszönöm az égnek,
Neked is meg kell élned,
hogy feljutsz a csúcsra,
ne legyen furcsa.
Te vagy a csúcs ma.
Ha a Világ a válladra nehezedne,
megállhatnál néha egy kis szeretetre.
Őszinteség, bátorság,
erre nem kell ráfogják.
Itt nincs taktika,
lehet, hogy ez nagy hiba.
Aki magát nem szereti,
az önmagát nem ismeri.
Ha eljut odáig az agy,
hogy szeretetet adj.