Kalmár Kriszti
Peregnek a percek,
Mint a homokóra,
Éjfélt üt mindjárt az
Óra mutatója.
Ezüst pehely zöldfaágon,
Ezer ima felhőágyon,
Karácsonynak éjszakáján
Kioson a ház ablakán.
Nagy a sürgés most Lappföldön,
Rénszarvas száll hegyen-völgyön.
Ajándékok elkészültek,
Várja őket minden gyermek.
Angyal szállt az asztalunkra,
örökzöld a koszorúja.
Közepében négy szál gyertya,
eljött ez év szép adventja.
Nyár után az ősz köszönt, s én csendben fejet hajtok.
Halottak napján mindig a temetőbe tartok.
Mit vigyek a sírodra? Virágboltba belépek.
Kiválasztom, miközben sietősen szétnézek.
Munka után a kanapén tespedek,
zsíroskenyér íze a számban még elpereg.
Örülhetek - mondják - hogy van még munka,
befizetek októbertől egy omikronra,
de most a tévét bámulva merengek:
Hová lett a vis vitalis, kedves emberek?
Velünk van az Úr mindenkor.
Akkor is, amikor kalodába zár
bennünket a tajtékzó bűn,
és nem látjuk tőle a napvilágot...
Elszürkült minden
szürke a lelkem
szürke a táj és
szürke a felhő
szürke a testem
szürke a távcső
szürke a hitem
szürke a házam...
Mint gyermek anyja keblére,
úgy hajolt az éjszaka a tó vizére,
s ezernyi csillag nézte a tükörben képmását,
miközben a Hold adta fényes udvarát
Régen hoztam ajándékot,
a tálcám most is üres.
Elfelejtettem az illatod,
és azt is, hogy mit szeretsz!
Mennyországba nem lehet helyjegyet venni,
sem üdvösség-bérletet pult alól kérni!
Locsolkodni jöttem,
A nyúllal ütköztem,
Kiborult a kölni,
Szabad-e locsolni?