Kállai Tiborné
Nyitva hagyott ajtót látva
szökik kutyám az utcára.
Hátra se néz, viszi lába,
elindulok hát utána.
Emlékszem, ősz volt, gyönyörű.
Fölöttünk nincs más, csak az ő mosolya.
hisz költészet volt
ujjaink fonódása -
hogy felejteném
Kivetődtem vagy
kivetítődtem a Földre,
itt vagyok önmagam árnya.