Juszku Ferenc
Hol vagy most, mert nem hiszem,
hogy az emlékedet elviszem
oda, hová elmegyek,
ahol tudom, hogy nem szenvedek,
mert hol vagy most, mért nem vagy itt,
az élet tőlem merre vitt,
tudom, távol vagy, de merre jársz...
Régi lutri ez az élet,
Találóskérdések,
Mint bizonytalan holnapok,
A remény, amit nem kapok.
Minden gondolatom megőrjít,
Mért nem látlak, ha felébredek,
Úgy kínoz a hiányod, e kínok közt nem élhetek.
Hiányzik, hogy régen annyi szépet írtam,
Hiányzik, hogy régen titokban sokat sírtam.
Feladnám a tollamat, egy fakanálra cserélném,
ha a verseim helyett a menüsorral beérném.
Mennyire tud fájni sok elfeledett alkalom,
Amikor az éhség kopogott az ablakon.
Sokszor azon sírtam el magam, hogy láttam szegény gyereket,
s felidézte bennem a régi gyermekéveket.
Nem dönthetünk arról, hogy hova születünk,
Nem dönthetünk arról, kit, hogyan szeretünk.
Mint kisgyermek, bújok, ki anyját öleli lelkesen,
s bánom, mit vétkeztem, bántottam kedvesem.
Sírva könyörgöm, bocsáss meg, hisz hülye vagyok, jól tudom,
néha az eszemet hová teszem, nem tudom.
Nyári napnak alkonyulatánál
megállnék a kanyargó Tiszánál.
S midőn könnyes arcom látom a nyugodt víz tükrében,
felmerül a kérdés fiatal elmémben.
Elmúlt a fájdalom, a szenvedés, a könnyek,
az idő múlásával így lett egyre könnyebb...
Még egyedül vagyok,
Az élet elhagyott,
Ahogy az évek teltek el,
Mindig tudtam, menni kell.