Jusziko
Engem a vers régtől magáz.
Olykor így szól: - Bármit írhat!
Ezzel kicsit megkaparász,
s elszáll, mint egy könnyű illat.
Megnyekken egy redőny - ehhez még korán van -
foghíjakat ásít a szemközti házra,
indokolatlanul vastag harisnyában
kontyos nő bukkan fel s lépked szaporázva.
Őrszemek állnak a hegy tetején.
Ott, ahol már nincs miért,
s a ködbe vész... A józan ész
jámbor juhok a Farkas-hegyen,
nem simogatja ecset és kéz,
a felsírás előtti csendben
senki se látja, csak a Képet,
a sziklák közt a fény... Fehér...
Csak saját felelősségre!
Rögös az út. És csak részekben nézed.
Életpályaklisék mozaikolnak.
Kiraknád persze, hogy lásd az egészet,
s rajzolatán ott ücsörögne a holnap.
Ott, ahol már nincs miért, a ködbe vész,
s önmagát is elfelejtve
szétmállik a józan ész.
Hol a Pásztor bárányfelhőt terelget,
sátorlapnak all inclusive levernek.
Csámborog, lődörög, kujtorog,
felbukkan, eltűnik, mint ahogy
bádogban úszkáló fogsorok.
Felkel, lép egyet, visszarogy.
Mint hajtott, vasalt ruha oly átlagos,
a szennyest, a gyűrtet nem ismeri.
Feszesen járva ráncokra rátapos,
az édeset kóstolni nem is meri.
Talán a szférák zenéje lenne
az, amit dúdol az ajkad.
Csak egy kósza kis kérdés ez (nemde?),
viselsz, egy ing vagyok Rajtad?
Ha csíkos a menő, az én kedvem pöttyös,
hogyha emeletes, földszintesre vágyom.
Lennék én szélcsendben a virtuóz szörfös,
homokvihar közben az egyetlen lábnyom.
Befordul a sarkon a fény és az árnyék,
tenyeresre fonák, így egész a játék.
Egy kötél két végén más-más kromoszóma,
macskakövek hátán együtt araszolva
Szóláncot fűztek incselkedéseink.
Egymáshoz sodródtunk, nem tudni miért.
S hogy szétgurultak gyöngyrímeink, elért
minket valami furcsa láz. És megint