Juhászné Bérces Anikó
Mély álmából ébred,
serken a természet,
faágon az élet
rügy képében éled.
Az idő szekere
zötyögve ballagott,
göröngyről göröngyre
döcögött jó nagyot.
Százezer emlék,
mintha ma, nem rég
történt volna már...
ó, de messze jár.
Kár! Kár! Eltűnt a nyár...
Szürkeség, félhomály,
bús a táj, ág kopár.
Csípős szél fújdogál,
vetésre varjú száll
rikoltva: kár, kár, kár!
Az egyik út jobbra visz,
a másik meg balra,
elhivatott tömegek
masíroznak rajta.
Ránk köszönt az advent, de nem a szokványos,
feszültséggel teli a falu, a város,
forr az egész világ, háború dúl - rémes,
esztelen hatalom békülni nem képes.
Apáról fiúra szállt az örökségünk,
kincsünkként őrizzük, mi fennmaradt nékünk.
Régmúlt évszázadok feltárulnak benne,
fény derül titkokra, serényen keresve.
Ködfátyol lebeg
temető felett.
Őszi szél hangol,
dúdol lágy hangon,
könnyet indító,
szép dallamot.
Érezted, sok nincs már hátra,
gondoltál az odaátra,
de a múzsád visszatartott,
új ihletet bőven adott.
Nap ragyogó arcát
felhőpaplan fedi,
zokog a természet,
ömlenek könnyei.
Misi mókus, a kis édes,
friss dióra nagyon éhes,
ugrik, hopp, a diófára,
jól működik fark-kormánya.
Szél siklik át rónán, hegyen, bérceken,
régi nótát dúdolgatva ércesen.
Évszázadok ültették a fülébe,
zúgja, fújja örömében, dühében.