Juhászné Bérces Anikó
Kedvesem kerek hetven esztendeje
Gyökereid oly erősek,
Hargita földjébe nőttek.
Büszke fenyők apró magja,
szél sodorta el Patakra.
Itt tette le hetven éve,
életedre áldást kérve.
Selyem pázsit, tarka rét,
nyílik már a margarét`,
közte vadnyúl meglapul,
kicsi szíve ver vadul.
Ígérted, jössz, s itt vagy végre
mindannyiunk örömére.
Oly sok széppel szolgálsz nekünk,
méltán vagy te a kedvencünk.
Emberarcot öltött,
köztünk él a földön,
terve aljas, bűnös,
kárhozattal töltött.
Zöld bársony a határ, kivirult a rét is,
pompázik a pitypang, meg a pipitér is,
gólyapár fészkében gyermekáldást várva,
tojások melegét felváltva vigyázza.
Lányok, lányok, boszorlányok,
mire nevelt jó anyátok?
Megmondta-e, hogy az élet
felelőssége tiétek?
Dermedten olvasom, nem tetszik a versem,
El vagyok kenődve, mit kéne most tennem?
Kárpátok bércének
igazi szépsége,
kősziklák tövében
megbúvó értéke.
Ritka vendég vagy minálunk,
hozzád szívből így kiáltunk,
szent vagy nekünk, maradj nálunk!
Roppan a jég háta, napfény lehel rája,
hóember megroggyan, félreáll a szája.
Jégcsapok csepegnek, ügyködik február,
tócsák szeme tágul, béka benn a búvár.
Váratlanul szálltál közénk
szegett szárnnyal, bágyatag,
a szenteste melegében
gyógyítgatni szárnyadat.
Hóvirág, ibolya!
Nyitnikék!
Hallod a cinegék énekét?
Neked szól e dallam
Tavaszi hajnalban,
Nyitnikék!
Napra nap és évre évek,
Szép volt ifjan látni Téged.
Jó volt együtt lenni Veled,
Tudni azt, hogy van, ki szeret.
Az a rég kimondott igen
Örökre szólt, én azt hiszem!