Juhászné Bérces Anikó
Utópia?
Rég elhagyott házak
új lakóra várva,
megroggyant kapuik
szélesre kitárva.
Koronája vagy a nyárnak,
az emberek reád várnak.
Telis-tele a kosarad,
értünk fárasztottad magad.
Lepereg a kérés,
mint az őszi levél,
koppan a rideg szó,
kőszívből jő, kemény.
Aki szívből gyászol,
az nem kötözködik,
fullánkját nem vájja
senkibe se tövig.
Oly furcsa vagy mostanában,
feszít a gond vagy a bánat?
Tekinteted borús, hűvös,
úgy viselkedsz, mint ki nyűgös.
Kedvesem kerek hetven esztendeje
Gyökereid oly erősek,
Hargita földjébe nőttek.
Büszke fenyők apró magja,
szél sodorta el Patakra.
Itt tette le hetven éve,
életedre áldást kérve.
Selyem pázsit, tarka rét,
nyílik már a margarét`,
közte vadnyúl meglapul,
kicsi szíve ver vadul.
Ígérted, jössz, s itt vagy végre
mindannyiunk örömére.
Oly sok széppel szolgálsz nekünk,
méltán vagy te a kedvencünk.
Emberarcot öltött,
köztünk él a földön,
terve aljas, bűnös,
kárhozattal töltött.
Zöld bársony a határ, kivirult a rét is,
pompázik a pitypang, meg a pipitér is,
gólyapár fészkében gyermekáldást várva,
tojások melegét felváltva vigyázza.
Lányok, lányok, boszorlányok,
mire nevelt jó anyátok?
Megmondta-e, hogy az élet
felelőssége tiétek?
Dermedten olvasom, nem tetszik a versem,
El vagyok kenődve, mit kéne most tennem?