Juhászné Bérces Anikó
Első találkozásom az elmúlással
Gyermekkori halvány emlék,
mi eszembe jutott nemrég.
Gyermekek méltatása a gyermeknap alkalmából - haikuban, apevában, pundurkában
Aprócska ember,
a szerelem virága,
a lét értelme!
Szelíd dombok lágy ölében
alvó aprófalvak
a régmúltról álmodoznak,
és élni akarnak.
Sorsom szele elrepített szülővárosomból,
azt reméltem, valóság lesz a vágyott álomból.
Munkával telt hosszú évek monoton peregtek,
törzsvendége lehettem csak Zalaegerszegnek.
Didereg a hóvirág,
reszket a harangja,
menetel a hadsereg,
bakancs tapos rajta.
Beteg a képzelet,
vetít fals képeket,
kínoz is vészesen,
a lelked védtelen.
Hogy vagy, édes Élet?
Jaj, nagy beteg vagyok,
sötét felhők fedik
felettem a Napot.
Mohazöld reménység
Kirándulni hív az erdő,
vendéget vár télen, nyáron,
mikor mély álmából ébred,
vagy "ősz húrja zsong" a tájon.
Körülöttem bűzös mocsár,
lélegezni alig enged,
lefelé húz az ingovány,
kijutok vagy fúlok benne?
Erdő mélyén, a tisztáson
hatalmas a dínomdánom.
Farsangi bál dúl e tájon,
hangja hallik hét határon.
Összebújik perc és óra,
zengjen hát az örömóda,
koccanj pohár, pezsegj pezsgő,
betoppant az új esztendő.