Juhászné Bérces Anikó
Erdő mélyén, a tisztáson
hatalmas a dínomdánom.
Farsangi bál dúl e tájon,
hangja hallik hét határon.
Összebújik perc és óra,
zengjen hát az örömóda,
koccanj pohár, pezsegj pezsgő,
betoppant az új esztendő.
Uram! Nagy az én kérésem.
Porszem létem hagyd meg nékem!
Nem kívánok más egyebet,
velem élő természetet,
napfényt láthassak az égen,
Holdat éji messzeségben!
Nekrológ Kóbor Jánosra emlékezve
...És jött egy jel, egy Égi jel,
megértetted, indulni kell.
Széllé váltál, menny felé zúgsz,
Tejútsztyeppén vezet az út.
Gyerekek, kicsik, nagyok!
Vártatok, hát itt vagyok!
Puttonyomban csomagok,
remélem, jók voltatok!
Sötét az égbolt, sötét a lét,
szenved az ember, lelke kiég,
gyötri a járvány, megannyi gond,
szívkoszorúja mésszel bevont.
Álmos a város,
szürke a táj,
tarka avarban
szunnyad a nyár.
Csíp, tép e szél,
arany levélt`
az ágról
messze repít
kedve szerint
a fától.
A sors könyvétől a sírkertig
Gyászt tükröz a kemény fedél,
éjfekete, vastag kötet,
selyempapír lapján megfér
megannyi név, ifjú s öreg.
Halottak napján
Ősz szitál ködöt
sírkertek fölött,
levélkönny ered,
sírokra pereg.
Múló idő szinte fut már,
lassítanám, - bárcsak tudnám!
Szívben tárolt emlékképek
vigasztalva előlépnek.
Büdös disznó, ez a sorsod,
az életben nincsen gondod.
Zabálj, röfögj, tömd a hasad,
növeld hájad tokád alatt.
Szárnyal a lélek
fényalagútba`,
testtelen élet,
véges az útja.