Juhász Szilvia
Csak a szél zúgását hallom,
velem álmodik a természet,
ma néked dúdolom dalom,
a család már csak emlék lett.
Itt kering fölöttem a jövő fénye
ünnepi ruhába öltözök éjfélre
lezárom az év legutolsó napját
pihenje ki végre összes fáradalmát
Legszebb ünnep közeleg,
szeretetre éhes világ,
megpróbáljuk pótolni a
régóta kiesett hiányt.
Erdő szélen, vizes réten
cammogott a Mikulás,
nevetgélve vitte zsákját,
eltévedt, ez nem vitás.
Ha a sors néha kívánságom lesné
Akkor nem kérdéssel tölteném az estét
Elárvult gondolat ismét tovaszállna
Felfalaznék minden porrá zúzott várat
Tollpihe kavarog a reggeli szélben,
vele üzenem, csillag vagy az éjben...
Betegség
Belém fájdulnak a szavak,
Panaszra lenne okom,
Körülvesznek ódon falak,
Megrémít a fájdalom
Ott ér az ősz hol szél sem libben
hajnali pír rakódik arcomra
aszfalton pihenő leveleken
apró bogár lelt otthonra
Anyukám
Életed rég összeomlott,
beszélni nem tudok veled,
égiekkel vagy már boldog,
itt van végső nyughelyed.
Melletted a Nap is szürkébe öltözött,
felettem a Hold most felhőbe ütközött,
az égbolt, mi nappal fényesen ragyog,
ma éjjel leestek róla a csillagok.
Néha megölelem az út menti fákat,
pedig fölöttem villámok cikáznak,
sűrű esőcseppek hajamra hullnak,
gyöngyékszerek nyakamra simulnak.
Nyári délután a természetbe megyek,
hogy lássam újra a fénylő, kék eget,
utam a folyópart felé vezet,
leülök, nézem a hullámzó vizet.