Juhász Szilvia
Covid-19 margójára
Üresek az utcák, a boltok, a terek,
pár levél kódorog, mi túlélte a tele
néhány nylontasak üldözi a szelet,
hirtelen fennakad, mint hintán a gyerek.
...ha egyszer menni kell
Virágzó álmokat szórtam el a szélbe,
de csak porszem volt az, mi őt is elérte,
lefújta magáról, már nem kért belőle,
új világot akart, mi izzik az éjben.
Ilyen-olyan fajta
Megkergült világban megvadult a nő is,
szilikon a melle, botoxos az arc is,
körmei feltöltve, smink és haja rendben,
ruhája is Chanel, a plázában vette.
Asztalra vetült nyugtató fények
érzem, most mind rajtam heverésznek
fagyos lett a szó, mi ajkadon hever
miközben gyűrött imádságok alatt
testemen érzem, hogy a víz is lever.
Beköszöntött téli fagyok,
csipkézzetek, mert kint vagyok,
köd borítja be a tájat,
dér csillogtatja ruhámat.
Nem is tudom, hogy a tavaszt
utálom vagy szeretem,
egy biztos, a mai napon
elfagyott a két kezem.
Az ausztráliai bozóttüzek margójára
Örülj minden fának, a madár dalának,
vadon növő gaznak, az élővilágnak.
Ha eső áztat néha munkába menet,
addig jó, csak addig, mert lesz még kikelet.
Sosem szerettem a lencsét,
de hogy hozzon sok szerencsét,
meg is főztem, legyen kellék.
Nem akarok mást ma,
csak lenni, csak lenni.
A nagy semmittevésbe
belefeledkezni.
Születni és továbbélni,
küzdeni s még remélni,
hinni azt, mi jó és eljön,
bízni, tenni s feleszmélni.
Ezernyi hópihék
ölelkeznek nagyon,
szobánkban gyertya fénylik
e csöndes alkonyon...
Magára húzta az ég téli köntösét,
minden apró madár keresi a fészkét.
Szűrt sugarak fénye kelleti báját,
hófelhő bontja szét lassan ciháját.
Kaptam egy Anyát Szent Karácsonyeste,
méhében fogantam később felnőtt testben.
Életem napja nyáron sírt fel bennem,
szülőágyon is már Anyámat kerestem.
Szerettelek szerelemmel,
határtalan érzésekkel,
éltünk mélypont felé haladt,
miért nem szóltunk róla sokat.