Juhász Szilvia
Félárbócra ereszteném
fehér vitorlámat,
integet a remény felém,
hagyjam el hazámat.
Libben a függöny, apró fuvallat
lebbenti fátylát. Szemközti falon
elém tárul elfojtott indulat,
megannyi öröm, élet, kapcsolat.
Nem köszönthet senki szebben,
égi dallam játszik csendben,
felhők fölött végtelenben
hozzád szólok a legszebben.
Visszhangzik egy szó most bennem,
az élet csak egy állomás,
föld-ég között zarándok lett
szerettünk, és semmi más.
A házőrződ lettem, kérlek, szeress engem,
nyomokat hagyhatok reggelre a kertben.
Írnom kell, mert ismét elkapott az ihlet,
évtizedek óta csak tettekben hiszek.
Háborgó világunk nem hagy nyugodni,
féltem gyermekeim magukra hagyni.
Idegen emberek tűzték nyársra sorsom.
Ide-odahúzták, hogy még jobban fájjon.
Magam rovom az utcákat,
nem tart velem, csak a látszat.
Avar csendjében a holnap
tartogat még szebb napokat.
Látod, már színekbe borultak a fák,
csöndes lépteimet levelek takarják.
Nyugdíjasként mondom, sosem vágytam másra,
redőnyözött ablakú, sok száz lakótársra.
Ébred a város, kialvó fények
jelzik a reggelt, indul az élet.
Kerékpárt támaszt, kukában matat
zsákmányt keresve, van néhány kacat.
Mindig a rossz hír az, mi szembejön velem,
azonnal elgyengít, és megfájdul szívem.
Ért már olyan vád is, szomorúan írok,
nem nézhetem tétlen, mit hoznak a kínok.
Bízz magadban!
Ha megtagadták a neved és a léted,
hidd, hogy mégis érdemes élned!
Nem baj, ha zord viharban fárad a lépted,
napsütötte réten kedved újraéled.