Juhász Szilvia
Nem is tudom, hogy a tavaszt
utálom vagy szeretem,
egy biztos, a mai napon
elfagyott a két kezem.
Az ausztráliai bozóttüzek margójára
Örülj minden fának, a madár dalának,
vadon növő gaznak, az élővilágnak.
Ha eső áztat néha munkába menet,
addig jó, csak addig, mert lesz még kikelet.
Sosem szerettem a lencsét,
de hogy hozzon sok szerencsét,
meg is főztem, legyen kellék.
Nem akarok mást ma,
csak lenni, csak lenni.
A nagy semmittevésbe
belefeledkezni.
Születni és továbbélni,
küzdeni s még remélni,
hinni azt, mi jó és eljön,
bízni, tenni s feleszmélni.
Ezernyi hópihék
ölelkeznek nagyon,
szobánkban gyertya fénylik
e csöndes alkonyon...
Magára húzta az ég téli köntösét,
minden apró madár keresi a fészkét.
Szűrt sugarak fénye kelleti báját,
hófelhő bontja szét lassan ciháját.
Kaptam egy Anyát Szent Karácsonyeste,
méhében fogantam később felnőtt testben.
Életem napja nyáron sírt fel bennem,
szülőágyon is már Anyámat kerestem.
Szerettelek szerelemmel,
határtalan érzésekkel,
éltünk mélypont felé haladt,
miért nem szóltunk róla sokat.
Lecserélte rénszarvasát motorra a mikulás,
száguldozik városszerte az a sok piros ruhás.
Gyermekszemek kerekednek. Szól anyunak, nézd, siet.
Vajon hol hagyta a szánkót, rénszarvasával mi lett?
Megnyílik az ég, és a föld fia árva,
imára kulcsolja kezét minden pára.
Kell, hogy szép szerelme
beterítse lényem,
mindig melegítsen
éltető reményben.