Juhász Szilvia
Testvéremhez
Itt hagytál, ebben a fertő világban,
támaszom voltál mindig az úton,
a közös emlék mindezt felülmúlja,
a száguldó időt fékezni nem tudom.
Ez vagyok én, valaki lánya,
ki nem vágyott soha palotába,
mégis csendben belegörnyedtem,
mire mindent felépítettem.
Egy fázós alkonyon szél kap a hajamba,
borzos esték ásítanak, mind velem maradna.
Gyökeret vert lábam ebben a világban,
Minden gyógyírt nálad, benned megtaláltam.
Az anyai szívnek talán nincs is párja,
mindig kész a család szolgálatára.
Ha beteg a gyermek, vagy valami bántja,
testet-lelket gyógyít, mindenki barátja.
A biztonság mára képlékeny fogalom,
minden nap a remény izzik a falakon.
Pártfogóm eddig a szerencse, tarts velem.
Talán messzire elkerül ez a veszedelem.
Valami fura közöny
kezd úrrá lenni rajtam.
Csöndes a lépcsőház,
itt talán már nem is laknak.
Szőke tincseim őszbe vegyültek,
kihízott ruhám a szekrényben hever,
púderek dobozban megkövültek,
rúzsaim színe is csak emlék lehet.
Behúzta a féket hirtelen a nagyvilág,
zárt ajtók mindenütt, kiüresedett utcák.
Kijárási tilalom
Az esti séta elmarad.
Kigyúlnak a csodás fények,
te ablakodból szemléled.
...Egyszer nélkülünk is élni fog tovább,
Sokszor hangoztatták már, rá nagyon figyelj,
Mert ha nem teszed, majd így búcsúzik el.
Én láttam szemedben tombolni a lángot,
hallottam suttogni néhány kívánságot,
de hazug szavak ölelésében éltem,
megérzések súgtak, néha kicsit féltem.
Tolakszik egy érzés, hangos kint a zaj.
Felmerül egy kérdés, tőlem mit akar,
Úgy érzem, a földön akad még szeretet
fikarcnyi, de érzem, erre szükség lehet.
Lassan, lassan vége lesz az évnek.
Terveid már biztos a jövőbe néznek.
Egész álló nap szakadatlan esik,
talán a Teremtő hullajtja könnyeit.
Látja, hogy küzd a bezárkózott ember,
vigyázza életét, ha omlik a rendszer.