Juhász Szilvia
Én láttam szemedben tombolni a lángot,
hallottam suttogni néhány kívánságot,
de hazug szavak ölelésében éltem,
megérzések súgtak, néha kicsit féltem.
Tolakszik egy érzés, hangos kint a zaj.
Felmerül egy kérdés, tőlem mit akar,
Úgy érzem, a földön akad még szeretet
fikarcnyi, de érzem, erre szükség lehet.
Lassan, lassan vége lesz az évnek.
Terveid már biztos a jövőbe néznek.
Egész álló nap szakadatlan esik,
talán a Teremtő hullajtja könnyeit.
Látja, hogy küzd a bezárkózott ember,
vigyázza életét, ha omlik a rendszer.
Nem tudsz semmit rólam,
múltról se jelenről,
Amikor bántasz, mély sebeket szaggatsz föl.
Szavak, sértések döntenek a mélybe,
tudod, néha bánat ül a szemembe.
A mindennapokban
Mikor rád terül a szeretetfátyol,
érzed, jót kell tenned, legyél most bárhol.
Feltolul az érzés, szeretet a minden.
Egy dolgot adhatsz, még ha semmid sincsen.
Várjatok gyerekek
Fejemen egy piros sapka,
Szemem majdnem eltakarja,
Fél arcomat maszk borítja,
Alig látok ki alóla.
"Itt van az ősz, itt van újra"
Vízben tocsog cipőm orra,
Eső esik, köd is szitál,
Ez az évszak esőt kínál.
Virág helyett magam hoztam az én jó anyámnak,
Körbenézek, és úgy látom, minden virág bágyadt.
Jöttem hozzád emlékezni, milyen volt az élet,
Amikor a sírod helyén hatalmas fák éltek.
Első találkozás tizennyolc évesen.
Megleltem az apám, akkor még elhittem.
Emlékszem, Tihanyban boldog volt minden,
minden perc, mit akkor én annak hittem.
Úgy kapaszkodok beléd, mint gyermek anyja karjába,
Utam során megannyi ajtó maradt kulcsra zárva.
Magánzárka lett lakásom,
egyszemélyes fészek,
Kitartásért én cserébe
gyógyulást remélek.
Ebben a világban hogyan kell most élni,
az embert titokban robotra cserélni,
mindig megbecsülni a hozzá nem értőt,
busás fizut` adni silány minőségért...
Arcomba csap a szél vad keze,
Sötétbe borul az óriás felhő,
Zátonyra fut lassan az út fele,
Testemet veri az őszi eső.
Csöndes lett a város, pár ember a téren,
néhány bárányfelhő úszik fenn az égen,
zenéjét még hallom, halkuló, bús ének,
utoljára csendül az utcazenésznek.