Juhász Szilvia
Látod, már színekbe borultak a fák,
csöndes lépteimet levelek takarják.
Nyugdíjasként mondom, sosem vágytam másra,
redőnyözött ablakú, sok száz lakótársra.
Ébred a város, kialvó fények
jelzik a reggelt, indul az élet.
Kerékpárt támaszt, kukában matat
zsákmányt keresve, van néhány kacat.
Mindig a rossz hír az, mi szembejön velem,
azonnal elgyengít, és megfájdul szívem.
Ért már olyan vád is, szomorúan írok,
nem nézhetem tétlen, mit hoznak a kínok.
Bízz magadban!
Ha megtagadták a neved és a léted,
hidd, hogy mégis érdemes élned!
Nem baj, ha zord viharban fárad a lépted,
napsütötte réten kedved újraéled.
Lezárt temető
Dombtető peremén sírhant állt, rengeteg.
Sűrű avar fedi az utat, mi felvezet.
drága kicsi gyermek úgy vártalak téged
ahogy szomjazó rét a tavaszi esőket
mikor megszülettél tavasz lett a télben
családra az áldást nemhiába kértem
Egy ország, egy hely, egy könnycsepp, egy lélek,
elvadult világnak sodrásában élnek,
hol kevés a jó szó, szeretet, bizalom,
tapossák egymást, gyenge az oltalom
szemed tüzében izzik a nappal
pőrén állok az ágyad előtt
szívembe fészkelt szerelmed hajdan
gyorsan lehúzom azt a redőnyt
Mondd csak, hogy egyik nap különb, mint a másik,
hisz a felkelő nap is a holddal játszik.
Boldog az éjszaka, vadul zsong a nappal,
ne mondd, hogy álomkép minden, mi marasztal.
ma hirtelen csendesebb lett minden
a pillanat amitől igazán féltem
így akartad! keserv nélkül lenni
hisz csak nagyon szeretve tudtál élni
Anyámat csak ritkán láttam,
tovatűnt a nagyvilágban,
eltelt hónap, év is talán,
kopogott a ház ajtaján.