Juhász Magda
Atyánk az Isten,
anyánk a föld,
melybe eltemetnek,
az is lehet,
hogy idő előtt.
Kicsi vagyok, de felnövök,
hozzád akkor is eljövök,
nőj meg te is, szép virágszál,
addig el ne hervadozzál!
Megy a liba gyalogútra,
egy, kettő, három, négy!
Jobbra-balra jár a nyaka,
egy, kettő, három, négy!
Már nem tudok írni a szerelemről,
pedig annyira szeretném
elmondani azt, hogy magadhoz kötöztél.
De már késő, a ráncos idő közt
nem terem virág, kihunyt a tűz,
nem loboghat a parázs.
Takarítok anyuval,
száll a vidám ének,
könnyebb így a munka is,
ha vidám a lélek.
Fenyők közül a hegy nevet,
fenn az égen kismadár integet,
csőrében egy napsugárral
ideszáll, odaszáll,
bókol a szél, meg-megáll,
dalolja a kismadár,
hogy szép a nyár, és szép az élet,
én senkivel sem cserélek.
Kendőbe kötöttem én a költészetem,
és mint a pogácsát, osztom mindenkinek.
Márti üti, Márti veri,
a kelt tésztát fényezgeti,
fényezgeti,
dédelgeti,
altatgatja,
keltegeti.
Bajszát pödri az öreg,
lépeget, lépeget,
fáj a lába, fáj a háta,
csupa hó lett a kucsmája,
fázik, egyre didereg,
kérlelgeti az eget,
átvehetné már valaki
tőlem ezt a hideget.
Fáradtan a suhanó napra nézve,
megijedve, rettegve érzem,
hogy elmúltak felettem az évek,
és a vágyaim is mind elégtek.
Rabló-pandúrost játszottunk
gyakorta délután,
hol bátor pandúr lehettem,
hol félős kis zsivány.
Kinn a rét csupa illat,
kis virágszemek nyílnak,
itt is, ott is bóbita,
leng a rétnek illata,
fenn az ég csupa kék lett.
Van egy motor a garázsban,
azt mondják rá, hogy Csepel,
nagyi szerint régi vacak,
dirreg-durrog, kelepel.
Ez a gyerek folyton kérdez,
de a választ nem várja meg.
Igaz, nem is tudtam volna,
akkor is várhatott volna!