Juhász Magda
Hópihék táncolnak már az erdő felett,
jól magára húzta a tó is a jeget.
Kell is a takaró a sok halacskának,
tófenéken ők is pihenésre vágynak.
Beteg a Mikulás,
fáj nagyon a torka,
pedig most a Földön
bőven lenne dolga.
Állok a parton és nézem a kéklő vizet,
ahogy szelíden nyújtózva ölelni akar,
talán szólni is szeretne és elmondaná,
hogy sötét mélysége szennyt és fájdalmat takar.
Anyu igen előkelő,
a divatban ő a menő,
megcsodálják, megdicsérik,
véleményét sokan kérik.
Szeretlek nyáron,
szeretlek télen,
szeretlek hóban,
szeretlek fagyban,
szeretlek téged
őrült iramban.
Atyánk az Isten,
anyánk a föld,
melybe eltemetnek,
az is lehet,
hogy idő előtt.
Kicsi vagyok, de felnövök,
hozzád akkor is eljövök,
nőj meg te is, szép virágszál,
addig el ne hervadozzál!
Megy a liba gyalogútra,
egy, kettő, három, négy!
Jobbra-balra jár a nyaka,
egy, kettő, három, négy!
Már nem tudok írni a szerelemről,
pedig annyira szeretném
elmondani azt, hogy magadhoz kötöztél.
De már késő, a ráncos idő közt
nem terem virág, kihunyt a tűz,
nem loboghat a parázs.
Takarítok anyuval,
száll a vidám ének,
könnyebb így a munka is,
ha vidám a lélek.
Fenyők közül a hegy nevet,
fenn az égen kismadár integet,
csőrében egy napsugárral
ideszáll, odaszáll,
bókol a szél, meg-megáll,
dalolja a kismadár,
hogy szép a nyár, és szép az élet,
én senkivel sem cserélek.
Kendőbe kötöttem én a költészetem,
és mint a pogácsát, osztom mindenkinek.
Márti üti, Márti veri,
a kelt tésztát fényezgeti,
fényezgeti,
dédelgeti,
altatgatja,
keltegeti.
Bajszát pödri az öreg,
lépeget, lépeget,
fáj a lába, fáj a háta,
csupa hó lett a kucsmája,
fázik, egyre didereg,
kérlelgeti az eget,
átvehetné már valaki
tőlem ezt a hideget.