Jószay Magdolna
Mennyi álom és ábránd, mit
magában rejt e régi pad,
ha tudna mesélni, évekig tartana
megannyi időtlen gondolat.
Dőlhetnek világok romokba, vagy
ablaktalan
állnak házak vakon, szürkén, némán,
mozdulatlan,
élet híján. Az idő mégis telik,
a perc illan,
mint novemberi pille szárnya,
hangtalan...
Széles volt az út, már egyre keskenyebb lesz,
hajunkban sem fogy az ezüstös szál.
Folyton pára lepi el a szemüveget,
már gyakran megkérdezzük: mit mondtál?
Virágzó fák között vezetett át az út,
jókedvet kaptam kölcsön a lepkéktől,
és tovább tartott ujjongó madárdallal,
nem állt messze a tökéletességtől.
Kemény év volt, valahogy ellopták fönn a fényt,
hőség gyötört, a képzelet mégis didergett,
megfakult színek, árnyak rejtették a reményt,
s az ólmos fáradtság új csodákat nem termett.
Egy régi dallam kerülget egész nap,
miatta minden egészen más színt kap.
Az eszem sem itt jár, valahol a múltban,
ott, ahol a szív még tiszta és gondtalan.
Emlékszel, mikor naplemente után
beköszöntött az esthajnal, az utcán
a lámpák még nem gyulladtak fel,
mint mikor a város burok alá kerül,
védtelen és sután félvak hangulat...
A fájdalomnak fátyla van,
rajtaül a bánat,
soha nem édes a kín,
keserű alázat.
Lelkem darabjait szétszórtam e világban,
testem hiába van selyemben, bársonyban...
Csodásan szép, apró gesztenye
fényesen barna, mint őz szeme.
Frissiben hullott le fájáról,
kibújva tövises tokjából.
Ne hiányold a szikrázó napsütést,
nem tűnt el, csak most sűrűbben pihen.