Jószay Magdolna
Ahol járok, millió gólyahírtől
aranysárgán izzik az ösvény,
ez a reggel más, mint a többi,
erővel vonz; lágy, de mégis tömény.
Szélvihar utáni néma egyensúly
bizonytalanságát érzem,
mintha megállna az idő, mégis
ideiglenesnek tűnik minden...
Nagyanyám kertjében nem termett frézia,
egyszerűbb kerti virágok közt nőttem fel.
Ibolya, nefelejcs, rózsa, tűzliliom,
apró szegfű, tulipán, nárcisz lepte el
időszakonként kertünknek legalább felét,
feledve a régi hideg telek szelét.
Naplementék, mosolygó teleholdak,
eszem, mióta tudom, hozzám közel álltok,
felhők, bokrok, a világ összes fája,
lepkék, bogarak, s az összes állatok,
apró csillagvirág, illatos liliomok,
képzeletem s a világ milliárd csodája...
hinné valaki, mennyire hiányoznátok?
Fehér, karcsú galamb vakít, mint a hó,
nyugalom és béke, mely őt emeli az égbe.
Szél szárnyán pörög felém lefelé egy tolla,
mit elszórt, küldött a halandó kezébe.
Egy álom az egész létezés.
Az, hogy vagyok, velem történik,
nem mással,
az, hogyha nem vagy itt, látlak
belső látással,
hogy várok, mit hoz a holnap
a hajnali pirkadással,
s még mennyi titok...
Selyemhernyónak barna bábjából
üde pillangó lesz, s tovaszáll,
kétségtelen, e folyamatnak
legcsodásabb fokán a lepke áll.
Egy letűnt világ aranyszínű álma,
gyermekkori mesék őszinte csodája
volt az egyetlen, gondtalan valóság,
mikor még bármi is teljesedhetett...
Ó, bár visszamehetnék térben és időben,
mit nem adnék még akkor is, ha most
nem létező lehetne e betegségem,
még akkor is, ha nem tudnám,
mi az, amit máshogy kéne tennem?
Belőlem hiányzik a keménység,
túl lágy vagyok, örökségem...
Egyszer elmegyek messzire,
s megkeresem a nagy folyót,
mely álmaimban hívogat lelkesen,
hívva engem, mint átutazót.
Végtelennek tűnik ez a tél.
Selyempapírba csomagoltan
várakoznak a rügyek,
még fél, valahol meglapul
a madárcsicsergés,
de az este - bentről -
hidegen is gyönyörű.
Pihekönnyű szárnyakon
libben majd a tavasz,
most még nehéz hinni,
és tudjuk, elég ravasz!