Jószay Magdolna
Félig álom, félig képlékeny valóság,
mint amikor megérint egy zúzmarás ág,
félsz a valóságtól, álomba menekülsz,
közben zavaros, fals hangokon hegedülsz.
Nem mondod ki, de tudom:
most mélyen benned él, ki fél,
ha fájsz és rossz nagyon, a napok végén
elhal benned mindenféle mosoly.
Egy világ, ahol nem járnak autók, buszok,
villamosok, nincsenek harcok, lázadások,
ám tele van mosollyal, kedvességgel,
minden egyes ÉLET iránti szeretettel,
az égen a felhők finom firkát formáznak -
ahogy fényesen ragyogva, dalolva vonulnak -
békéről, nyugalomról, segítőkészségről,
egymás teljes, természetes tiszteletéről...
Tűzliliomok, látjátok,
megértük egymást az idén is...
Kivártam, hogy nyíljatok,
de megsúgták tavasszal ezt
nekem a tulipánok is!
Eljöttem tőled,
közben az égen köntösként lebeg
egy gomolygó felleg.
Ahol járok, millió gólyahírtől
aranysárgán izzik az ösvény,
ez a reggel más, mint a többi,
erővel vonz; lágy, de mégis tömény.
Szélvihar utáni néma egyensúly
bizonytalanságát érzem,
mintha megállna az idő, mégis
ideiglenesnek tűnik minden...
Nagyanyám kertjében nem termett frézia,
egyszerűbb kerti virágok közt nőttem fel.
Ibolya, nefelejcs, rózsa, tűzliliom,
apró szegfű, tulipán, nárcisz lepte el
időszakonként kertünknek legalább felét,
feledve a régi hideg telek szelét.
Naplementék, mosolygó teleholdak,
eszem, mióta tudom, hozzám közel álltok,
felhők, bokrok, a világ összes fája,
lepkék, bogarak, s az összes állatok,
apró csillagvirág, illatos liliomok,
képzeletem s a világ milliárd csodája...
hinné valaki, mennyire hiányoznátok?
Fehér, karcsú galamb vakít, mint a hó,
nyugalom és béke, mely őt emeli az égbe.
Szél szárnyán pörög felém lefelé egy tolla,
mit elszórt, küldött a halandó kezébe.
Egy álom az egész létezés.
Az, hogy vagyok, velem történik,
nem mással,
az, hogyha nem vagy itt, látlak
belső látással,
hogy várok, mit hoz a holnap
a hajnali pirkadással,
s még mennyi titok...
Selyemhernyónak barna bábjából
üde pillangó lesz, s tovaszáll,
kétségtelen, e folyamatnak
legcsodásabb fokán a lepke áll.