Jósa Miklós
Évek óta én nemigen sportolok,
meg se számolom az új éveket;
szurkolhatnak nekem az apostolok,
az se számít, hány évet érek meg!
évek óta egyre többet sportolok
s elvből számolom az új éveket
hisz nekem szurkolnak az apostolok
még vagy ötven év s bajnok lehetek
Anyaföld vén hajszálai - platánok
alatt - vár a rét kaszára; sudár
törzsét tépnék már fanyüvő titánok -
kiket nap nevel, s téged holdsugár.
Csukott csend - Betlehemi kedélynap.
Fiúk lesik a csokit, s arra várnak,
Fiát leküldje Isten ily szép nap,
s az örvendőkel mind együtt ugrálnak.
Holdsugárral mosdik Mikulás,
és ha hó nem hull, vasalja ruháját;
Nem volt ő tán sosem kis iskolás,
írni mégis tud, megírná magányát.
Nem én -, hang szuszogja a perceket.
E létben befejezetlen a játék,
van esély, akár én is nyerhetek -
de bármi jön, eredménye ajándék.
Az olvadó vas alkotója ím -
belém égette szeretete súlyát;
alakzatba öntve egy horgasín
se roggyanhat meg - ismeri az útját.
Halottak gyertyafényre, mint tavaly,
melegedni jönnek, hisz a távolság
olyan hideg, s mindenik oly messze van...
múlt idők melegét is visszahozzák -
Szoktam írni veretlen, de ez itt
veres lett, mint jó must korsóüvegben,
borocska, ne verjél ma megint,
veres lesz az orrom, pedig ügyeltem.
Izé a vers, befektetés a közösbe;
tagolt, széles gomolyfelhő - mi lehull
valahol, mint eső - kopár agyvelőkbe...
s ha jó az ész, kihajt, mint fű vagy fa, belül...
Ne villogj, fény a húsba - csont, ahová
ragyogni nehéz - képzavara lefagy;
gumikézzel ölelve repülj alá -
hisz érted sínylőn szenvedni kaland.
Ha növény lehetnék, mondjuk csalán,
melyet felbolygattak - s nélküled árva;
se csípni, se szúrni nem tudnék -, ám
teát főzhetnél belőlem, te drága.
Alig taposott ösvény vonalán,
szerelmem, addsza` azt, a csókot,
kitárt szívvel közelebb vonlak ám,
nézd a fát, velünk ocsúdva borzong.
Apám molnár, a sikért lisztbe bő
tekintettel álmodón - égi malmok
garatját reparálja; víznyelő
felhők függönyét se lebbenti ott gond.
Mint kilógó cipőtalp, az illúzió
Figyelj, te költő - ím` la Múzsa jő,
elő a plajbászt, tele ám a szatyra,
az ihlet új, üdítő tára bő;
feléd iramlik szinte már szaladva.