John Bordas
A dal, ha csendes, mélyre hat,
sok szimfónia megríkat,
némely festmény szívbe markol -
vagy néha elönt áhítat.
Ember vagy-e, mikor születsz?
Vagy emberré kell válnod,
reszkető, kapkodó kezekkel
formálni világod.
Hová lettek azok a suttogások
amiket az éj redői takarnak
a szívünkből szüremlő vallomások
miket ki nem mondtunk - hogy még akarlak...
asszony a neved
Arcodon gyűlnek a ráncok,
szemed sem csillog már fényben,
lábad nem csábítják táncok,
fáradt vagy a létezésben.
a másik fél hűsége
Házasságod addig szilárd,
míg feleséged meg nem csal,
mások férjét meg ne kívánd,
a hűtlenség nem vigasztal.
Hunyorgó csillagszemekkel
pislogott az égbolt reám,
s én összekulcsolt kezekkel
suttogtam el esti imám.
A gyönyör még nem boldogság,
hisz nem ad békét lelkednek...
Öreg ember tipeg, csoszog,
ballag lassan a szigeten,
aszfalton a botja kopog,
áthalad platánligeten.
Versenyt futottam égő napsugárral,
hogy ki éri el a végtelent hamar.
Versenyt susogtam a ligeti fákkal,
kiket az ősz csókol s holnap hó takar.
Ha sorsom nem vezet hozzád
vakon és tapogatózva,
ha nem lebben op-art szoknyád
szépségedbe burkolózva.
Alföldi falu volt az otthonom,
ahová a szívem ma is vágyik,
a hegyvidék sosem volt rokonom,
akármilyen magasztosnak látszik.
...a szívem, a lelkem titkot nem rejteget,
az életem kimért, lassú időfutam -
ahogy kaszások vágnak kalászrendeket.
Tükörsima utak a hegy oldalán,
kanyarognak sziklák és fenyők között...