Jeney Terézia
Gyermekkori emlék
Kertünkben három szomorúfűzfa állt.
Ágaik egészen földig hajoltak,
A körüllevőknek mélyen hódoltak.
Pihenni sok kedves madár rájuk szállt.
Utálom a szürke hétköznapokat,
amikor nem történik semmi.
3 dédunokás dédmama
Köszöntésem küldöm
Mindazon nőknek,
Akik a családért
Gyermeket szülnek.
Én őrizni akarlak magamban szüntelen,
de félek, hogy elszállsz,
mint füst a tűztől - messzire.
S mire felébredek, már nem látlak:
felhő lesz belőled csupán.
Lassan, titokban, észrevétlenül,
Az éned változik szüntelenül.
A gyűlölet ma úr a világon!
Az ördög mélyről csúful felröhög!
Pokol tüze száll testen és szájon,
S a fájdalom körbe ránk köhög!
Azt mondtad, az űrbe repülünk,
ketten ott mi boldogok leszünk.
Felkap majd egy rakikocsi,
s felvisz már a csillagokig!
Oly hosszú most ez a tél!
Minden megint hófehér!
Unom már ezt a tisztaságot,
A fehérre hazudott világot!
Egy titokzatos ajtó előtt állunk.
Semmi sem örök, minden változik.
A gondolatunk elkalandozik,
Mert mi mindenkor a sokkal többre vágyunk!
Fény ragyog ránk az utcákon,
Ablakokból halk zene szól,
Remény sugárzik arcokon,
Szívekben új öröm honol!