Jánoska Mátyás
Hamutálba bujdosó est,
Fáradt arcok belé esnek.
Távolban böfögnek hegyek,
S a dér a testükön szunnyad.
Valaki impressziót fest.
Bolond história.
Szervezetem nem termel szükségletet,
A szerelmi lét nem ád elégséget.
Mi meghalunk egy igaz csókért...
Mi meghalunk egy igaz csókért,
A csók miért nem képes értünk?
Oly nagy kár az isteni szóért,
A sors fintora így van velünk.
Felhők alatt aludt az öreg hegy,
Millió vágás esett meg rajta.
A titkos, halovány, isteni kegy
Adta napfény csókon rajtakapta.
aranyköntösben fürdött a Nap
ráterítette kincsét az erdőre
szemem könnyét táncoltatta tölgyére
a kocsányos levele darab
rőt bajszomon lépdel már a Hold
tükörfényét izzítja szemem
ó, édes szerelmetesem, told
izzó szekerem, hogy a lelkem
lábamat csókolja a barna est,
csattan rajta szája, s a piros nedv
menyegzős képet, olajosat fest...
Öltözik a hajnal, jön az égre,
Rálehel a poros határútra.
Jön az égre, arra a nagy kékre,
Ki palástját teríti a múltra.
Szakadt reverendán harmatcseppek ülnek,
A köd szégyenlős arcát már felmutatta.
Tölgyfából készült bús imamalmok szülnek
Óhajt és sóvárgást, amely felruházta
A kancsal kereszt alatt lévő térdeplőt.
ha te hajnal leszel
én faágra fagyott hópihe
Istenen mit veszel
ha nem hagy meg néked télire
Hibák az álmokkal kezdődnek,
S álmodni mégis tökéletes.
Jó szavak, vágyak, reménységes
Így ittlétünk, míg nem felednek
Kristálygömbökben
Tündérek tanyáznak,
És velük együtt
Színes kavalkádok
Hömpölyögnek ott.
...A levegő is az övék.
S az éj szépe játszik most itt,
Oly kevés így a sok kínom.