Jánoska Mátyás
köpenyem füvem fejére helyezem,
zöld haját takarja e posztóféle,
ne tépje, vágja, zúzza kések éle,
bensőmben nyugvó, növekvő szegletem!
Valamikor villám csapott le mögém,
Játszottak a fák akkor júliusban.
De megdühödött reám a felhős ég,
Palástjába burkolta be erdőim,
S az eszembe ötlött: de szerettem rég!
kereszttűzben égő szentelt gyertya,
padlások mentén lelkek bolyongnak,
népek dala, mint kvád, szláv vagy kelta
suhan át, borzol szél a szavaknak,
melyek gyalog lépnek a tönkökre,
s zúg, morajlik lelkek trombitája,
feszített, szögelt érzés örökre
barát lesz embernek, s harsonája...
Panasz-féle falum népéhez
nyertes lovam útnak eresztem,
a Nap süsse végig tékozló útját,
meleg kézzel arcom simítom,
és tépem le magamról minduntalan
koszos, a múltam szégyenítő gúnyát.
szeplős égről kortyol mézédest az est,
mint katonák, sorakoznak a felhők,
a Hold mázban úszik, két kezével fest,
s az ég arcáról eltűnnek a szeplők.
...főnixmadárként égjek a dús dalokban
napfény testét csavarjad boros kupámba
s engedj nőmmel eggyé válni a vadonban
győznünk kell a nagy Tenger felett,
mikor az est testét reá veti,
csak asszony legyen ember mellett,
ki mint vámot, a csókot úgy szedi
Formákat önt kövekből a tűz,
Fáim vigaszt súgnak fülemnek.
Vért nyelt, kopár napsütést, rózsaillatot
Is emésztett, itatott, meglankadt földem!
Kékbe szakadt szemmel e bokrétacsokrot
Önnek kopár lélekként nyújtom át, hölgyem!
Tengerem habjaiba szórom
Csontjaim borzadályos testét,
Mert ebadta, eperíz-csókom
Vájta egy lány ártatlan lelkét.
Midőn bőröm szívta virágillatok
Csapták meg orromnak szűk barázdáit,
S fújt, trombitált, mézédes pillanatok
Tarkították az Asszonynak csókjait...
Kínlódásom egyben az örömöm,
Mikor verejtékem gyümölcsözik.
Pacsit is veszek, ahogyan pofont,
Az élet testvérként ölelkezik.
még a nagy tölgyfa gyermekágai is roskadnak,
mikor könnycsepptestű eső szaggatja létüket,
zsibongó gyermekhangok oly megtörten szólalnak
lentről falumból, hogy az Ég is hallja vétküket...
Forró ülepem lágy karjaidba hajtván
A falum szülte bús borospincék felett
Olvadott szét hamuvá; s így gúnnyá lettem,
Nem ültettem s nem öntözhettem így fáim.
Rögös csókod a porral mégis így szebb lett.