Jánoska Mátyás
Álmos a falu,
Füvek nyújtóznak magasan az égre.
Mint a gyom, ránőnek lassan a szépre,
S lészen Középkor.
Fekete szín veti magát a kékre,
Növekszik vélünk az ördög szekere.
A fakoronákon madarak,
Bokrokban meg tapsifülesek.
Opálkék szajkók rikoltanak:
Emberek nem vetnek keresztet.
A halottak üveges szemmel néznek,
Orgonabokrok illatoznak búsan.
Néhány istenes virág szépen, dúsan
Matat sziporkázó fejjel a szélben.
Nem bánom, ha nem szól már madár,
De fáim élnek és zöldellnek.
Új reményt és sürgést zörgetnek
Lelkemnek vasajtaján, habár
Fejemen szöget ütött a Nap,
Ez a csudás, pompás varázsgömb.
Igen, hajnal után érkezett,
Aztán reggelire étkezett
Istennek a nagy bíborából.
Zsongott a reggel a harmattól.
Kevesek fáid, mint a becsület,
Óvó karjaidban ezt meglelem.
Testvéreink nyissák ki szemüket,
S csodálják azt, amit megkerestem
Egy földrészen, ahol édes a légy,
A méh, a hangya és a sok tücsök.
Tűsugár Napunk
Sárga dísztalárba öltözött,
Amióta Embert pottyantott
Isten a Földre.
Rácsaid mögött, patkányok között
Bilincsbe verve éhhalál gyötör.
Szíved az elsötétítő tükör,
Melyben újabb, lelkemet kínzó kör
Az őseim vérét szívom,
A levegő is az övék.
S az éj szépe játszik most itt,
Oly kevés így a sok kínom.
Látod, testvérem,
Isten hátrakötötte sarkunkat.
Nem tudjuk folytatni az utunkat,
Szegény nővérem.
Hordók sorakoznak odakünn,
Az udvar macskaköve csillog.
Megékesíti Urunk Holdja,
Egy egérke a lyukból pislog.
Elidegenítettem birtokod,
Erre összecsaptak fenn a felhők.
Magamévá tehettem leányod,
Haragra lobbantak a legelők
Elfogy a Nap ott fenn az égen,
Bár ugyanígy fogyott ő régen.
Karikás szemünk mindig csukva,
Mert magyar magyarnak farkasa.
Holt részeggé változott
A Nap: e pompás csoda.
Most kanyarog lefelé e bú
Sugaras, ákombákomos színben.
S az ég már kiokádná testét,
Már ő követelné az estét.