Jánoska Mátyás
áss egy marék földet házadnál,
tedd két kezedbe a darabot,
vedd szemügyre, s mint egy rózsaszál,
virulj és áldjad meg e napot!
A tél lábnyomát hagyja minden estén
Öreggé lett, meggyötört hársfámnál.
Púderes bajsza kacag s engem lesvén
Imádkozik a tölgyfaágyamnál.
Tündérköpenyt viselt minden éjszaka,
S ha eső áztatta meg e gyolcsselymet,
Ríva futott haza ez a leányka
Erdőmbe, s kiitta a boros kelyhet.
Tarka szürkébe öltözött este,
Hágott a narancségbolt helyébe,
S ködpamacsnak nedűs, édes teste
Libbent lent alvó fáknak elébe.
Múlt időknek és maiaknak Holdja
Fogait szívta derék bátyám, a Hold
A régmúlt, letűnt, mesés estéimen.
Keblét cifráztatta meg szemeimen
S neki ásítottam emlékeimen.
Piktorként viselkedett a villám,
Ezüst szemeit rám villantotta.
S feszes lábait görcsbe rántotta
Isten míves keze, ó, s egy hullám
Vágott torz arcába, ősz hajába.
Fehér szemedben bicsaklik a Hold,
Tündérköpenye száz s száz darabban.
Hamutálba bujdosó est,
Fáradt arcok belé esnek.
Távolban böfögnek hegyek,
S a dér a testükön szunnyad.
Valaki impressziót fest.
Felhők alatt aludt az öreg hegy,
Millió vágás esett meg rajta.
A titkos, halovány, isteni kegy
Adta napfény csókon rajtakapta.
aranyköntösben fürdött a Nap
ráterítette kincsét az erdőre
szemem könnyét táncoltatta tölgyére
a kocsányos levele darab
rőt bajszomon lépdel már a Hold
tükörfényét izzítja szemem
ó, édes szerelmetesem, told
izzó szekerem, hogy a lelkem
lábamat csókolja a barna est,
csattan rajta szája, s a piros nedv
menyegzős képet, olajosat fest...
Öltözik a hajnal, jön az égre,
Rálehel a poros határútra.
Jön az égre, arra a nagy kékre,
Ki palástját teríti a múltra.
Szakadt reverendán harmatcseppek ülnek,
A köd szégyenlős arcát már felmutatta.
Tölgyfából készült bús imamalmok szülnek
Óhajt és sóvárgást, amely felruházta
A kancsal kereszt alatt lévő térdeplőt.