Jánoska Mátyás
Haragot gyújtott a Hold,
Fehér teste szememben
Tükröződött az éjjel,
Ki júliusi kobold
Volt, avagy hitte magát.
Bús ivadékok a szívemben,
Bús és oly vidám a szőlőfürt.
Emésszen meg e friss levegő,
Búgjon fel a völgyből az a kürt,
Mely a "határnál" eddig aludt.
A madár rikoltott,
Szívébe markolt a Történelem szele,
Mindent megfontolt csillapodása után,
S nem trillázott az elázott búzaföldön.
Álmos a falu,
Füvek nyújtóznak magasan az égre.
Mint a gyom, ránőnek lassan a szépre,
S lészen Középkor.
Fekete szín veti magát a kékre,
Növekszik vélünk az ördög szekere.
A halottak üveges szemmel néznek,
Orgonabokrok illatoznak búsan.
Néhány istenes virág szépen, dúsan
Matat sziporkázó fejjel a szélben.
Fejemen szöget ütött a Nap,
Ez a csudás, pompás varázsgömb.
Igen, hajnal után érkezett,
Aztán reggelire étkezett
Istennek a nagy bíborából.
Zsongott a reggel a harmattól.
Kevesek fáid, mint a becsület,
Óvó karjaidban ezt meglelem.
Testvéreink nyissák ki szemüket,
S csodálják azt, amit megkerestem
Egy földrészen, ahol édes a légy,
A méh, a hangya és a sok tücsök.
Rácsaid mögött, patkányok között
Bilincsbe verve éhhalál gyötör.
Szíved az elsötétítő tükör,
Melyben újabb, lelkemet kínzó kör
Az őseim vérét szívom,
A levegő is az övék.
S az éj szépe játszik most itt,
Oly kevés így a sok kínom.
Látod, testvérem,
Isten hátrakötötte sarkunkat.
Nem tudjuk folytatni az utunkat,
Szegény nővérem.
Hordók sorakoznak odakünn,
Az udvar macskaköve csillog.
Megékesíti Urunk Holdja,
Egy egérke a lyukból pislog.
Öleli gyermekként a dér
Fámat, az öreg, bölcs hársot.
Alszik rajta egy denevér,
Kizárja a külvilágot.
Tél volt.
Hosszú vándorutunk volt kettőnknek,
Melyen ordítottak, nyögtek a fák.
S zúzmarás, fájós-jajgatós erdőn
Át zúgtak velünk a romantikák.
Hiába volt kint olyan nagy hideg.
Tél volt.
Sötétedett a parton.
A tenger nyalábolta a Napnak sugarait,
S lassan, hűen elhunytak a feketéllő vízben.
És Este lett a parton.