Jánoska Mátyás
A domb meghajolt Isten előtt,
Mit szintén kezével alkotott.
Mögéje bújt meg az én falum,
Mely legbelül másról álmodott.
Drága Uram!
A szerelemre nincsenek szavak,
Szerelmet nem lehet magyarázni.
Jóságoddal megtudtad váltani
Az Embert: Engem, de választani
A jó és rossz között is engedtél.
Vörös hold, tekints le fiadra,
Légy méltó hozzá emez éjen.
Szíve gyönyörűségtől égjen,
S ne vitessék el a halálra.
Veled érzelmet szülni nem lehet,
Múzsám, bocsánat, én adok néked.
És minden más számadásra tehet,
Dőlj ölembe, s itasd meg a méned.
Történt valami nagyon régen,
Emberek, agyak nem érthetik.
Krisztustól bár szívvel kérhetik,
Mégsem dereng semmi a képen
Sajnálom, hogy csak Ember maradtam,
Tudhatod, szeretni tanítottak.
Vágyaim nagyok:
Az erkölcstelenséget tagadtam,
Mégis a Valakik pusztítottak.
Táncol a gyertya szobámnak szekrényén,
Félek, amint megmozdul sárga lángja.
Mintha ő volna Isten fényes hangja,
Ki kajbál haraggal ajkaim szélén.
Nagyon mély és hatalmas a csend,
Bordáim közé préselődik.
Tölgyfahordóban érlelődik
Boromnak bora: az örök Rend.
Szentségtörés, ha cigánylányt szeretek?
Akkor az éj robbanjon cafatokra.
Boruljon minden szomorú álomra,
S vakuljon meg butaságtól szemetek!
Régen eltűntem az estélyben,
Ó, magam, de magam voltam én.
A csillogó csillagok egén
Hős Csaba vezérrel Erdélyben
Kenyerem sütik meg asszonyok,
Melléje készül a finom bor.
Bárcsak szívvel sütnének nékem,
S vidáman esne minden falat.
Magános szívemen ül a tor.
Mikor megrezzennek a törött ujjak,
Mikor minden néma beszélni óhajt,
Mikor a Nap mosolyt süt fent az égen,
Mikor a holt feltámadásért sóhajt,
Lesz értelme ennek a körforgásnak.
Haragot gyújtott a Hold,
Fehér teste szememben
Tükröződött az éjjel,
Ki júliusi kobold
Volt, avagy hitte magát.
Bús ivadékok a szívemben,
Bús és oly vidám a szőlőfürt.
Emésszen meg e friss levegő,
Búgjon fel a völgyből az a kürt,
Mely a "határnál" eddig aludt.
A madár rikoltott,
Szívébe markolt a Történelem szele,
Mindent megfontolt csillapodása után,
S nem trillázott az elázott búzaföldön.