Jánoska Mátyás
aranyköntösben fürdött a Nap
ráterítette kincsét az erdőre
szemem könnyét táncoltatta tölgyére
a kocsányos levele darab
rőt bajszomon lépdel már a Hold
tükörfényét izzítja szemem
ó, édes szerelmetesem, told
izzó szekerem, hogy a lelkem
lábamat csókolja a barna est,
csattan rajta szája, s a piros nedv
menyegzős képet, olajosat fest...
Öltözik a hajnal, jön az égre,
Rálehel a poros határútra.
Jön az égre, arra a nagy kékre,
Ki palástját teríti a múltra.
Szakadt reverendán harmatcseppek ülnek,
A köd szégyenlős arcát már felmutatta.
Tölgyfából készült bús imamalmok szülnek
Óhajt és sóvárgást, amely felruházta
A kancsal kereszt alatt lévő térdeplőt.
ha te hajnal leszel
én faágra fagyott hópihe
Istenen mit veszel
ha nem hagy meg néked télire
Hibák az álmokkal kezdődnek,
S álmodni mégis tökéletes.
Jó szavak, vágyak, reménységes
Így ittlétünk, míg nem felednek
Kristálygömbökben
Tündérek tanyáznak,
És velük együtt
Színes kavalkádok
Hömpölyögnek ott.
...A levegő is az övék.
S az éj szépe játszik most itt,
Oly kevés így a sok kínom.
Hajdanán, mikor szétmállott a hajnal
S a kegyes, sárga tűs sugarak csillogtak
Kezemnek s arcomnak peremén és másutt,
Akkor áldoztam csupán s fénylettem.
Tündérleányként s oly merészen
Baktattam, mint teve a tű fokán.
Presbiter voltam tán hajdanán.
Sóvárgás, sóvárgás, sóvárgás,
Mi várat rám.
Vezeti szívembe én szavaim,
Ha igaz, hazug a szám.
Ügetett fehér lovam, nyerített a Semmibe,
S megrántottam az acélerős, rút zablát.
Nem hagyhattam, hogy áldott pej lovam
Bevágtasson, s hogy megügesse szívem poklát.