Jánosi Réka
10
Köd lep el minket, nem látok már tisztán.
A fény, mely vezetett, alig pislákol már.
9
Otthonod itthon van, mégsem olyan minden.
Húszéves bizalmam romjain lépkedsz.
8
Örökké mellettem... kívánhatok ilyet?
Ha már nem egyedül csak enyém a szíved?
7
Nem tudok aludni, fáj már a létezés.
Messze vagy most tőlem, elfog a rettegés.
6
Otthon voltam mindig ölelő karodban,
Meleg volt az otthon, volt, akihez bújjak.
5
Akár füst a szélben, elszálltak az évek.
Húsz év távolából figyellek most Téged.
4.
Látni még holnapot? Valódit? Igazit?
Vagy törött cserépen csak a múlt villódzik?
3
Nem beszélünk róla, de felőröl csendben.
Mit tegyek, hogy a súly szívemről lebbenjen?
2
Nem beszélünk róla, de felőröl csendben.
Minden egyes percben kételyek keresnek...
1.
Vontatottan pereg az idő álmos cseppje,
Káoszba oltott félelemmel tekintek szemedbe...
Szerelmünk halódó oltárán játszik a fény
Gyáván-elhagyottan.
Elmész...
Végtelen álom-utak várnak,
Sírni fogok utánad... keserűn.
Vannak azok a napok, amikor...
Reggel felkelek,
Maszkomat felteszem,
Ne lássa senki sem,
Hogy vérzik mindenem.
És néha azt hiszem,
Hogy minden, mit látok,
Az egy szélsebes pillanat
A végtelen tájon.