Jamester Smith
Még néhány százalék,
s a telefon lemerül.
Elköszön a világ,
maradok egyedül.
A vándorbot már kézbe véve,
utoljára visszanézve...
Elköszön tőled az iskola,
és e vers minden verssora.
Egy szépséges angyal repült át az égen,
áttetsző szárnyai csillogtak a fényben.
Lenézett, és látta, hogy egy szív mélyén
a fájdalom az úr, fogyóban a remény.
Balra nézek - látomás,
valaki másnak vermet ás.
Téglalap alakú, két méter mély,
rég elfogyott már minden remény.
Milyen furcsa pillanat,
a csend öleli át szívem.
Érzem még az ölelő kart,
illatod őrzöm legbelül, mélyen.
Bolond az ember,
hálátlan állat,
mint kutya, ha kútból mented,
s utána rád támad.
Az óra rám int,
reggel már megint.
A világ vár, a kését élezi,
kellene valami, legalább fél deci,
ami simít, tompít és bátorságot ad,
hogy mikor arcomra fal adja a másikat,
akkor vérem mellé ne hulljon könnyem,
elviseljem vígan, mosolyogva, könnyen...
Kórházban fekvő lázas betegek,
rugalmas testük egyre merevebb.
Az orvos fásult fáradtsággal néz...
Kipp és kopp.
Ahogy telnek a hónapok,
egyre halkul, néha már dadog,
kihagy néhány fájó dallamot
Záródik lassan a szem,
végsőt dobban a szív.
Mozdulatlanná dermed a test,
az elmúlás magába szív.
A csendbe olvadt testem,
benne minden gyötrelmem,
minden kudarcra ítélt tettem
egy percre elfeledhettem.
A helyemet kerestem,
de nem leltem, hiába,
mert folyton beleestem
abba a hibába
Itt élek oly régóta már
élők, halottak és élőhalottak között.
Köröttem ezernyi zombi mozog,
mind azt hiszi, él,
pedig szívük már nem dobog.