Jámbor Miklós
Pláza, pénz, ajándék és díszek,
én magamat látom egy dísznek,
kívülről minden szép és ragyog,
máshol meg valaki vacog.
És mondd, hol van a filléres Bentley,
amivel a ribancokat éhezteti.
Apám sírjánál fakult virágok,
szemembe most nézz, hogy mit is látok,
hamis együttérzésed nem kell,
hisz ő Holddal fekszik és nappal kel.
A suliban elém rakják, mi a minta,
legyél mindenki, NE légy valaki,
a gépezetben alapból sok a hiba,
úgyis érdekes ez a valami.
Telnek, múlnak az évek,
az összes spanom lépett.
Próbálok nem emlékezni vissza,
de sajnos, a szívem mindig tiszta,
te pangtál súlyosan, mint a Tisza,
próbálok nem emlékezni vissza.
Sodrás mentén sok kis árok,
talán egyszer rád találok,
rózsaszín szirom elhervad,
szerelmünk legyen olyan vad.
Veled úgy szállnék, végtelen éjben,
bújjunk most a szép fa alá ketten,
nézzük örökké az égi táncot,
nekem univerzum a te arcod.
Vonzó a nevem egy sztorira,
minden rosszat mondanak rólam,
akiktől kifogyott a tollam,
sajnos, ezt írom e lapra.
Az élet rohadt nagy maszlag,
amely mindig velünk ballag,
elhiteti hogy nincs élet,
csakis a hatalomérzet.
Szürke napok jöttek-mentek,
s nélküled monotonnak tűntek
az órák, napok, hónapok,
melletted mindig én vagyok.
Én vagyok a homokban a lábnyom,
mely egy-két suhintással eltűnik,
épp emiatt helyem nem találom,
félek, hogy a lábnyomom megszűnik.
Csak most kezdtük el, de vége,
én voltam álmod hercege,
mást nem, úgy legyen, legyen úgy,
én is szerettelek amúgy.
Rád néztem, és tüzet láttam
akkor - lehet, épp álmodtam,
boldogságodtól fázok én,
mint télen meggyfa tetején.
Mondd, hol van a kimondatlan szó,
mely társadalmunkra megoszló,
miért vannak az évek, percek,
ha egymást meg sem tisztelitek.