Jámbor Miklós
Fűtött a vágy, hogy megéljem magam,
és követtem én, hülye, az agyam.
Csak követtem fránya szívem is,
és amibe már belekerültem, hamis.
Emlékszel?
Örömmel teli percekre, szomorú órákra,
zűrzavarra és hangodra, mely egy.
Köszönöm szépen ezt az űrt, utolsó búcsúra,
érzéseim olyanok, mint a busz jön-megy.
Belém születtél, mint egy donor.
Rosszindulatú, aki pusztít, mérgez,
gyomrom is fáj e levélhez.
Szívem, lelkem húz, mint igásló a szekeret...
Pláza, pénz, ajándék és díszek,
én magamat látom egy dísznek,
kívülről minden szép és ragyog,
máshol meg valaki vacog.
És mondd, hol van a filléres Bentley,
amivel a ribancokat éhezteti.
Apám sírjánál fakult virágok,
szemembe most nézz, hogy mit is látok,
hamis együttérzésed nem kell,
hisz ő Holddal fekszik és nappal kel.
A suliban elém rakják, mi a minta,
legyél mindenki, NE légy valaki,
a gépezetben alapból sok a hiba,
úgyis érdekes ez a valami.
Telnek, múlnak az évek,
az összes spanom lépett.
Próbálok nem emlékezni vissza,
de sajnos, a szívem mindig tiszta,
te pangtál súlyosan, mint a Tisza,
próbálok nem emlékezni vissza.
Sodrás mentén sok kis árok,
talán egyszer rád találok,
rózsaszín szirom elhervad,
szerelmünk legyen olyan vad.
Veled úgy szállnék, végtelen éjben,
bújjunk most a szép fa alá ketten,
nézzük örökké az égi táncot,
nekem univerzum a te arcod.
Vonzó a nevem egy sztorira,
minden rosszat mondanak rólam,
akiktől kifogyott a tollam,
sajnos, ezt írom e lapra.
Az élet rohadt nagy maszlag,
amely mindig velünk ballag,
elhiteti hogy nincs élet,
csakis a hatalomérzet.
Szürke napok jöttek-mentek,
s nélküled monotonnak tűntek
az órák, napok, hónapok,
melletted mindig én vagyok.
Én vagyok a homokban a lábnyom,
mely egy-két suhintással eltűnik,
épp emiatt helyem nem találom,
félek, hogy a lábnyomom megszűnik.