Jámbor Miklós
Sodrás mentén sok kis árok,
talán egyszer rád találok,
rózsaszín szirom elhervad,
szerelmünk legyen olyan vad.
Veled úgy szállnék, végtelen éjben,
bújjunk most a szép fa alá ketten,
nézzük örökké az égi táncot,
nekem univerzum a te arcod.
Vonzó a nevem egy sztorira,
minden rosszat mondanak rólam,
akiktől kifogyott a tollam,
sajnos, ezt írom e lapra.
Az élet rohadt nagy maszlag,
amely mindig velünk ballag,
elhiteti hogy nincs élet,
csakis a hatalomérzet.
Szürke napok jöttek-mentek,
s nélküled monotonnak tűntek
az órák, napok, hónapok,
melletted mindig én vagyok.
Én vagyok a homokban a lábnyom,
mely egy-két suhintással eltűnik,
épp emiatt helyem nem találom,
félek, hogy a lábnyomom megszűnik.
Csak most kezdtük el, de vége,
én voltam álmod hercege,
mást nem, úgy legyen, legyen úgy,
én is szerettelek amúgy.
Rád néztem, és tüzet láttam
akkor - lehet, épp álmodtam,
boldogságodtól fázok én,
mint télen meggyfa tetején.
Mondd, hol van a kimondatlan szó,
mely társadalmunkra megoszló,
miért vannak az évek, percek,
ha egymást meg sem tisztelitek.
Szárnyak nélkül III.
Az ember nem találja magát,
próbálja ledönteni falát.
Ami velem van, az a magány,
mint a legsötétebbik ármány.
Szárnyak nélkül II.
Haláli életnek vége,
ördögöt tettem most félre.
Akkor bizonyítsak érte,
ha őneki is ez kéne.
Kezdet
Régen sodort a víz e világra,
levágtam szárnyaimat hiába.
Halandó emberek célok nélkül,
halhatatlanból félember végül.
Csak te meg én
álmunk tetején.
Lentről nézek fel az égre,
hogy elszakadjak végre.