Jakab Ibolya Shanti
Megfognám a Nap kezét,
hogy ne hagyjon magamra,
megkérném, hogy üljön le
mellém a tópartra.
Amikor a sok kicsi kéz
ölelte a nyakadat,
amikor a hat kicsi száj
puszilta az arcodat,
rájöttél, míg éltél,
érdemes volt szeretni,
érdemes volt három leányt
becsülettel felnevelni.
Öreg fát a szélvihar nagyon megtépázta,
egy hatalmas széllökésnél letörött az ága.
Sopánkodott, mit tegyen, sírt csak egyfolytában,
könnyei csak gyűltek-gyűltek törése nyomában.
Kőfalba zárt fájdalom kitörni készül,
kín a magánya, nem látja a fényt,
elveszettnek hitt vágyak, kemények,
nem hagynak mást, csak áhító reményt.
Istenem, de szép lenne a túloldalon élni,
düledező kapun túl életet remélni,
mesélni a lombkoronán minden levélnek,
hogy ne legyenek kitéve mindenféle szélnek!
Születik a gondolat, útjára is indul,
szavak formájában arcul csaphat vadul.
Hangtalan csendben
megáll a pillanat,
lelkem megpihen
a hűs lombok alatt.
Ha a hajad színe
hófehérré válik,
ha a mosolyod
a ráncoktól nem látszik,
ha már nem emlékszel
minden szépre, jóra,
ha többször vágynál
egy-egy kedves szóra...
Kergetőzve, keringőzve,
gyönyörűen hull a hó,
olyan, mintha szép zenére
táncolna a télanyó.
Építeni új világot,
ez a legfőbb feladat,
szennyeződés, szemét nélkül
építeni stabil falat.
Meghasad a föld, s a Menny látszik benne,
angyalok rebegnek hálaéneket,
szivárvány öleli a város horizontját,
eső táplálja a földi életet.
Olvadó csendben
aludni tér a Nap,
csendes nyoszolyáján
új erőre kap.
Kedves Jézus, neked írok
csöpp kezemmel levelet,
szeretném, ha karácsonyra
küldenél egy gyereket.