J. Klau
Emlékeknek nincs vakáció
Békésen, csak úgy ebédet eszem,
jaj, miért ilyen még mindig az eszem,
mert csak képeinkre ugrik e szem,
rágondolok, már remeg a kezem,
ezt nem, miért történt ez velem?
Kedvesem! Gondolataimba
sokszor feledkezem, hiszen
álmomban mindig karjaimban
tartalak, s már alig hiszem,
hogy saját zárkádat őrizem.
Nyílnak a szép virágok, meleg
van, s megpihennek fáradt kezek
a nap sugarában egymást
keresve, hogy találjanak fogást
a másik hideg, gyönge ujjain,
mint por a régi gitár húrjain,
amin egyszer szerelmes dal,
egy utolsó, forró hattyúdal...
Egy gyerektől elvenni a játékát,
Vagy a medvének meglátni árnyékát
Az első napon, mikor hosszú téli
Álma már eléggé a végét éli,
Még elmegy.
Könnyű volt arra menni,
amerre a cérna lengi
táncát. Vagy alig látni,
hogy fabábbá válni
olyan egyszerű, mint
lélegezni ott kint
a mezőn csendben,
ahol minden rendben.
Fehér arcú, üveges a szeme,
A Csillogó Fény játszadozik vele.
Táncol a Napban, az a végzete,
Hogy neki soha ne legyen élete.
De ha lenne egy kis időd,
Hogy ezt a rossz kérdést kinődd,
Belenézhetnél szemembe,
Mint tiszta, igaz jelenbe.
A világ peremén
A pillangók hullámzó játéka
Üres embernek gyenge árnyéka.
Ha nagy is a nyomás, menj,
Tarts még ki, nehogy pihenj,
Fogd be szád, ne lélegezz,
Ellenem sose védekezz.
Egy beteg kisfiú
Ismertem régen egy apró fiút,
Szörnyen beteg volt ő már azóta.
Hittem, számára többé nincs kiút,
Az egykori háború okozta.
Kusza gondolatok a halálról
Sötétségnek vége, világosság,
Itt vagy végre értem, Meseország?
Fekszem itt egy fehér ágyacskában,
Öltöztetve tiszta szoknyácskában.