Istoan Hanna
Azt hiszem, én nem lehetek gyenge.
Van pár világ a vállamon.
Okosabb vagyok attól, hogy fájjon,
így hát csendben vállalom.
Talán nekem már túl kell lenni rajta.
Túl korán törlesztett ezeréves karma.
Sipogott a tüdőm, mint egy kalitkába zárt madár.
Ma már nem szívok el még egy szálat.
Késő bánat.
Számhoz emelem ismét, és forgatom az ujjaim közt a klisét,
hogy egyszer élünk, de akkor nagyon.
Mondd, miféle ocsmány játékot űz a lelked az enyémmel?
Mert ha van nap, amikor hangod a tudatomig nem ér el,
Az illatod kelt fel éjjel.
Nem kérek bocsánatot a tanácsért, mit adtam.
Nem sajnálom magam a pofonért, ha kaptam.
Néma egyezség ez az élet és közöttem,
nincs fény előttem, de híd sem ég mögöttem.
Gyere, kicsim, menjünk ki a kertbe.
Gyere, vedd le a cipődet,
szedjünk szilvát és almát,
hozd ki a könyvedet.
Hozok ki párnát, szőnyeget.
Nem tudom, hol kell hazamenni.
Könnyebb a járdaszegélyen lenni,
feledni, temetni, engedni el a dolgokat,
amíg semmi sem marad.
Én nem akarok szerelmes lenni,
csupán szeretni.
Úgy igazán, tiszta szívvel.
Engedni felfedni a legsötétebb titkokat.
Két kezemmel fogtam, amit egy kézzel nem bírtam,
A nevemet a porba egy faággal felírtam,
És nem sírtam, mikor talán sírnom kellett volna.
Úgy kattog az agyam, ahogy nem kattog az óra.
Igazság szemében,
a döntés a kezében,
a temetés végére
a teremtés képében kelepcés, szép réten
véletlen felébredtem.
Vedlett bőrén átfújt a hideg szél,
Reszketett a megrepedt semmi.
Fekete nyár, kék tavasz, fehér tél.
Önmagát akarta megenni.
Csokoládé szempár ráolvad az ágyra,
Hanyagul feltépve hasfalam cipzárja,
Édesen fekszik a pára a csendben,
Testem is, míg én világgá mentem.
...Arany fénysor a horizonton, hóban az ezüst.
Most csak létezni akarok, átkarolt a béke,
És festette a lelkemben a falakat kékre.
Kényelmesen, komótosan ölel a megszokás,
Puha ágyában összekuporodva fekszem.
Simogatja hajam a néma suttogás,
Milliomodjára is hontalan lettem.