Igrényi Sándor
Estefelé, mikor már alkonyodik, és
A Nap is a dombok mögé hanyatlik,
Akkor az erdő körbeveszi lelkem
Észrevétlenül, lassan és csendben.
Van-e szív, mely jobban szeret,
Ki téged soha el nem ereszt?
Aszalódott bőröm alatt
zörögnek a csontjaim.
Jövőmet dédelgetem
rothadó világ romjain.
Fentről áradó fénysugár
Simogatja vénülő kezem.
Egy kedvesen szép szempár
Rabul ejti tekintetem.
Ablakon kukucskál
A harmatos reggel.
Álmomból felriaszt
A csörgő vekker.
Elérkezett már a
Legeltetés ideje,
Pásztorbotom
Keresem ízibe.
Húzzák már a levesnótát,
Mindennapi ebédhez a strófát.
Konyhatündér terít serényen,
Vajon mi lesz a terítéken?
Óh, de hányszor átmentem alatta,
Mikor a szellő a virágait épp ringatta.
Ki arra járt, azt illatával elárasztotta.
Még a vendéget is tisztelettel fogadta.
A Nő
A férfi lett a Teremtés koronája,
De a nő a világ legszebb csodája.
Nem tudjuk, mennyi érték van bennük,
Mert legtöbbször elsiklunk felettük.
Lágyan pengeted érzelmének húrjait,
Megláthatod féltve őrzött kincseit.
Ahogy mennek az égen a felhők,
Úgy szálltak el felettem az esztendők.
Már félszáz éve taposom a földet,
Nem lettem se okosabb, se bölcsebb.
Gondolatom szárnyra kel,
A Bok tetején sátrat ver.
Én is mellé szegődöm,
E szép tájban gyönyörködöm.
Szélúrfi karolja át a tündérlánykát,
S boldogan járják a tündérek táncát.