Igrényi Sándor
Letűnt tanyavilágot emészt a múlt,
A lappangó emlék gyertyát gyújt.
Többször is pecsételődött a sorsa,
De a mélyből talpra állt újra és újra.
Emlékszel?
Mikor megfogtam kezed a hegyen,
Akkor rám mosolyogtál oly kedvesen.
A szívem dobogni kezdett hevesen.
Már tudtam, enyém leszel, kedvesem.
Ötvenegy éve, hogy
Zalán a rajthoz állt.
És az óra mutatója
Épp, hogy napot vált.
Én vagyok a Sándor,
Szomszédom a Józsi,
Ma nekem meleget
Kellett volna hozni.
Kipattant szememből az álom,
Egy ideig még pattog az ágyon.
Pattogjon, ameddig csak akar,
Engem egy cseppet sem zavar.
Azon a napon, mikor megláttalak,
Mosolyoddal a szívembe zártalak.
Mind a ketten szerelembe estünk,
Öt év suhant el azóta felettünk.
Mit is írjak tenéked,
Jókívánságból van már
Tarsolyodban temérdek.
Nem kívánok egyebet,
Öleljen át a szeretet.
A felkelő Nap fényét karcolja
Szentandrás felett a kék égre.
Zúzmarát vajúdik reggel a tél
a szikrázó hófödte vidékre.
Elérkezett az év vége pik-pakk,
Új évre kacsingat már a tik-tak.
Fáradtan cammog a mutatója,
Kezdődjék az óév búcsúztatója!
Szélnek eresztve
Ha majd sorsom útját végigjártam,
ti, akik itt maradtok énutánam.
Hodályban béget
Már a sok bárány,
Alattuk elterülő,
Vastag trágyán.
Estefelé, mikor már alkonyodik, és
A Nap is a dombok mögé hanyatlik,
Akkor az erdő körbeveszi lelkem
Észrevétlenül, lassan és csendben.
Van-e szív, mely jobban szeret,
Ki téged soha el nem ereszt?
Aszalódott bőröm alatt
zörögnek a csontjaim.
Jövőmet dédelgetem
rothadó világ romjain.