Igrényi Sándor
Most már ne sirasd a földről
A mennybe távozott lelket.
Mikor még közöttünk élt, hát
Akkor kellett volna keresned.
Az idő kerekét már nem
Fordíthatja vissza senki,
A jövőben jól gondold meg,
Mit fogsz majd akkor tenni.
Zöld erdőben jártam,
Zöldellő fákat láttam,
Friss levegőre vágytam,
De megfájdult a lábam.
Uram! Te, aki vagy odafent.
Kicsiny magyar nemzetünk
Hozzád fohászkodik idelent.
Jött egy felhő a távoli semmiből.
Valami feltört akkor a szívemből.
Édes az az érzés, ami elragadott,
És a szerelemnek karjában ringatott.
Mikor elérsz a
Jászok földjéhez,
Az Alföld északi
Részén élő néphez.
Olyan ő, mint reggel a harmat,
Szívemben a szerelem újra sarjad.
A harmatos cseppjével megitatja,
Tekintete a lelkem simogatja.
Milyen lesz? Tudom majd szeretni?
Vagy talán örökre fogom feledni?
Ezeregy gondolat járt a fejemben.
Miközben a végtelenbe merengtem.
Oly sok éve együtt vagyunk,
Magunk mögött kedvesen
Szép emlékeket hagyunk.
Mikor rálépek az útra,
Mely Gerendásra visz,
Megdobban szívem,
Mert érzem, hazavisz.
Van, akiből erőt meríthetsz,
Ne add fel! Még nem veszíthetsz.
Küldetésed van még a földön,
Van, kinek te vagy a fényözön.
Édes a krémes, pempős a rétes,
Sokkal több vagyok, mint ötvenéves.
Elő veszem hát a turmixomat,
Lelkesen mixelem pirítósomat.