Igrényi Sándor
Ima
Istenem! Van egy ember,
akit mi sokan szeretünk.
Akiért most betegségében
összetesszük két kezünk.
Adni, csak adni és adni,
lélekben gazdag maradni!
Nem baj, ha a világ téged
sosem ért meg, de akkor is
adj a lelki szegénynek!
Legördülő könnycseppek
sok-sok szép emlékben, és
a hivatásukat végző
minden áldott lélekben.
Ahogyan a hajnal szét-
teríti a harmatot,
úgy árasztok reád a
lelkemből egy darabot.
A bennem rejlő tiszta,
őszinte dallamot.
Emeld fel az elesett embert, mikor
Szétnyílni látod alatta a tengert!
Ne hagyd magában örökre elveszni,
És a gonosz emberek közt szenvedni.
Most már ne sirasd a földről
A mennybe távozott lelket.
Mikor még közöttünk élt, hát
Akkor kellett volna keresned.
Az idő kerekét már nem
Fordíthatja vissza senki,
A jövőben jól gondold meg,
Mit fogsz majd akkor tenni.
Zöld erdőben jártam,
Zöldellő fákat láttam,
Friss levegőre vágytam,
De megfájdult a lábam.
Uram! Te, aki vagy odafent.
Kicsiny magyar nemzetünk
Hozzád fohászkodik idelent.
Jött egy felhő a távoli semmiből.
Valami feltört akkor a szívemből.
Édes az az érzés, ami elragadott,
És a szerelemnek karjában ringatott.
Mikor elérsz a
Jászok földjéhez,
Az Alföld északi
Részén élő néphez.
Olyan ő, mint reggel a harmat,
Szívemben a szerelem újra sarjad.
A harmatos cseppjével megitatja,
Tekintete a lelkem simogatja.
Milyen lesz? Tudom majd szeretni?
Vagy talán örökre fogom feledni?
Ezeregy gondolat járt a fejemben.
Miközben a végtelenbe merengtem.