Husvéth Adél
Szállt a széllel egy kicsiny lélek, messzire.
Volt egy álma, eljutni minden ember szívibe.
Csöppnyi kincs volt, de mosolygón és derűsen.
Tekert köréd védő kendőt, oly óvón, szelíden.
Csak neked írom, Édes, ezt a néhány sort.
Mert tudnod kell, látnod. Minden érted volt.
Csak neked súgom füledbe halkan a dalt.
Mely kissé hamis, de az ölembe csalt.
Amikor lejár az óra,
Könny nem csillog szememben többé.
Tudom, hogy szívekben élek mindörökké.
Amikor lejár az óra,
Oly lassan múlnak majd a percek.
Én súgom nektek, tudom, hogy szerettek!
Annyi mindent kívánhattam volna,
De a szívem csak hozzád sodorna.
Annyi emlék, kincsként őrzöm,
Testvérkémet így köszöntöm!
Levél az apukámnak
Apukám, nem tudom mondjam-e, hogy kedves?
Hiszen nem emlékszem volt-e pillanat,
voltam-e karodba, óvtál-e engem?
Nem sokat láttam még e földön,
csak anya volt, ki óvott, ringatott,
dalt dúdolt, ha féltem, ölelve altatott.
Csak halovány fény volt,
mi pislákolt szembe még.
Éreztem hamvadó tüzem
langyuló melegét.
Kerestelek benne és benne,
Az utcán rohanó emberekben.
Kerestelek egy könyvben, filmben,
Kerestelek emberek szívében.
Egy ideig sebzett voltam,
Kiáltva szótlan.
Bolyongott lelkem
Nem is e testben.
Mikor fenn ezer édes csillag felragyog.
Akkor lépj oda, s mondd, csak a tiéd vagyok.
Hogyan lehetne jó anyának lenni?
Egy éjjel minden gondot csak úgy elfeledni.
Majd reggel könnyeim takarva, mosollyal kelni.
A Kisfiam szorosan, óvón átölelni.
Ó, anya, engedd, hogy meséljem el,
Mi most engem annyira érdekel.
Tudom én, hogy nagyon kicsi vagyok.
Nem érthetek oly sok gondolatot.
Nem úgy látom a világot, ahogy mások,
Bemutatom nektek most, hát hallgassátok.
Megérkezett, itt az ősz, mit annyira szeretek.
Szellő segít zörgetni fenn a fán a levelet.
Szeretem a szavakat, mik elhagyják a számat,
Szeretem azt is, amelyek dallamként cikáznak.
Mert én szeretek minden érzést. A vágyat, az álmot.
Még az ébredést is, mivel magamra találok.
Napsütésben árnyék leszek,
sötét éjben fénysugár.
Bármerre mész, én kísérlek,
utunk közös ezután.