Hunor Máthé
Istentől Istenhez kerülve
Oh, mélységesen reménytelen a földnek népe,
Isten eljött közénk, és a keresztre száműzte.
Ő eljött szeretni és helyettünk, értünk szenvedni,
A világ meg megpróbálja Őt a leggyorsabban elfeledni.
Jövel, Urunk, Jézus, nagyon várunk!
Biztos ígéret szólt egykoron: "Bizony, hamar eljövök!",
Akkor meglátja majd a világ, hogy ki is az Úr és az Isten,
Dicsőségétől térdre hullnak az angyalok és a bűnösök,
Nyilvánvaló lesz akkor, hogy mi is rejlik a szívekben!
A Krisztusban elrejtett élet
Olyan vagyok, mint a kifolyt, rémesen kékes tinta,
A vérem így ömlik, a papír lassacskán beszívja.
Krisztussal a véremből a papíron betű görbül,
Isteni szavak mellett az emberi hamar eltörpül.
És ez mind így jó... ez így jó
Maroknyi pocsolyába esőcsepp esett,
Majd egy tenger takarta be a hegyet.
Felcsillant sötét szobában gyufának lángja,
Majd égett, égett az egész falu háza.
És ez mind így volt jó... ez így volt jó.
Az egyik elragadtatik, a másik földön marad,
Ilyen lesz majd az az eget rengető utolsó nap.
Az egyik földi lyukas zsebeit próbálja megtömni,
A másik teljes dicsőségével az Isten Országát örökli.
A Legnagyobb Költő, mégis verseket soha nem írt,
Mások csak leírják, Ő meg is élte a legnagyobb kínt.
Egyszerű, igaz szava a legszebb sorokat felülmúlja,
Szomjat csillapító vízzel van teli alkotói kútja.
Lépkedsz, járkálsz Isteni léptekkel kimérten előre,
Hátulról csapást mérnek Rád, felszakad hátad bőre.
Erőd elhagy, hideg földön féleszméletlenül kiterülsz...
Közeleg a nagy nap, és én számot adok,
Közeleg az ítélet, azt sem tudom, ki vagyok.
Közeleg a vége minden földi mulandónak,
Közeleg egy új világ, a régiek elporladnak.
Legnagyobb csatákban vagy a Menedék,
Szakadékok szélén az erősen tartó Kéz.
Eső viharban szárazon tartó Köpönyeg,
Bús szívekben vidám, dallamos Dalszöveg.
Te sosem nézted életem repedező falát,
Vagy azt, hogy milyen összedőlt, poros a ház.
Téged nem érdekelt a gyomokkal teli kert,
Ahol születésemtől fogva a bűn gyökeret vert.
Hibáimat, gyengeségeimet nem tetted szóvá,
Óvtál engem, nem tettél még nagyobb rommá.
Sírom felett egy gyengéd szellő átsuhan.
Itt vagyok én, aki se nem békés, de se nem nyugtalan.
Nem fázok én már, de melegem sincsen;
Várok én még itt, várok, lássuk, mikor szól hozzám Isten.
Minden ember a saját ösvényét tapossa,
Mindegyiknek a lelkét a bűn mardossa.
Hogy merre tart, azt még ő sem tudja,
Léptei során összeforr a jövője és a múltja.
Ekkor veszi észre magát a szürke jelenben,
Elveszni látszik az órákban és a percekben.
Uram, én vagyok a legbűnösebb ember,
Nem az, aki Téged nem követ, nem ismer.
Nem az, aki Nevedet csak káromláskor ejti,
Vagy aki áldást kap, legyint egyet, és elfelejti.
Nem voltál Te közülünk való, bűnös ember,
Mégis ebbe a világba születtél, Égi Mester.
Megmutattad nekünk, hogy mi is az igazi élet:
Egyáltalán nem az, amit alkot az emberi képzelet.