Hunor Máthé
Egy nagy színdarab az egész élet,
Álarc mögé rejted való éned.
Jeleneteid után eltévedsz,
Sok más egyéb szerepet elképzelsz.
Soraimból kiszorul pár csepp élet,
Habár én is ember vagyok: eltévedt...
Hazafele vívódok búval, bajjal,
Szembe futok bűnös emberrajjal.
Ő jobban vár minket!
Vár egy Férfi, túl a szépség fellegén,
Szíve megesik megannyi gyermekén.
Oly sok jót kellene még, Uram, tegyek,
Míg életösvényemen átremegek.
Próbálták eltorzítani, mégis egyre szépült,
Bölcs szavaira sok becsületes élet épült.
Kevés szó hagyja most el szívemet, számat,
De annál erősebb bennem a bűnbánat.
Lehet, hogy ma felemészt az aggódás,
Elhamarkodott tettek, önmarcangolás.
Nem nőtt meg se szívem, se termetem,
Isten nélkül: tudtam... én elvesztem!
Emberek előtt hitvány folt vagyok,
Torkom felvágják néma sóhajok.
Ködbe nézek, betemet a homály,
Kifeszül számos gondolatfonál.
Borzongva a távolba révedek,
Szörnyű igazságokra ébredek.
Kárhozatnak homályában keres,
rémként csillan fel harminc ezüstpénz,
nyaka körül a kötél már feszes,
bánja már azt is, hogy őt megszülték.
Valaki megáll, a távolba néz,
Mindent lát, ami lesz az új helyen,
Halkan sóhajt, valamit felidéz,
És remegve suttogja: ...úgy legyen!
A bűn virágzik, haldoklik az erény,
A harag hevül, kihűl a szeretet,
Furcsa sebhelyek vannak a tenyerén,
Azzal töröl le arcunkról könnyeket.