Horváth Roland
Lelkem adom a halálnak,
Foglya leszek levert álmaimnak,
Csak hogy újra láthassalak.
Majd, ha megöregszem,
Tán megtalálom, ki szeret engem.
Építek majdan egy szép házat,
Rózsát s diót szedek több százat.
Virágokkal terítem be apám sírját,
S végignézem a Nap múlását.
Ki érti a szívem?
Az enyém, de valahogy mégsem,
Ki érti az életem?
Ma nagy erővel keresem
a fénylő boldogságot,
melyet még meseszép Édesanyám adott.
Nincs lelkemben szeretet,
s nincs, ki meggyógyítaná szívemet.
Nincs semmim, míg Ő nincs itt velem,
nincs, nincs, kinek törődését ízleljem.
Kinyílt a gyémántvirág,
Letépem egyik szirmát,
S csillogó szépsége
Azonnal ragyog reám.
Álltam szakadó Hold fénye alatt,
Könnyekben soroltam vágyaimat.
E fény sötétkékre színezte az eget,
Eget, mely adott nékem emléket.
Volt egyszer egy lágy Föld,
rajta millió búzaföld.
Elkápráztató angyalok lakták,
böhöm felhők óvták.
Ötezer napja vagyok az utcán
Kosz által verve, s fájóan éhezve.
Az emberi együttérzés legalján.
Látok angyalokat éjjelente,
Kik reményt adnak sáros szívemre.