Horváth Piroska
Anya nélkül
Csillagport hintettél,
mert álmatlan voltam,
hópihét táncoltál
habkönnyed fátyolban
...búskomor, kedvetlen, rejtőzik, úgy borong,
csak szikrára futja - ereje oly gyenge...
Csöpp mag voltam - lassan meghasadt egy remény
ábrándok és vágyak borostyán-erdején,
csírámat bontottam, zsenge szárba szöktem,
termékeny hon jövőm - földben utat törtem
Levél-hajócska ring rőt avar-tengeren,
köd suhant felette hallgatag, színtelen,
rózsatövis jajdul, csipke vére fröccsen,
erőtlen pózol az ónos jég-tükörben
Gyenge már a napsugár,
iramlik a tél-huszár,
fagy-patája heget vés,
nyomában a reszketés
Jó anyámat hívta Isten,
dér-csipkét fon sejtjeimben,
fájdalmat a hiányára -
nem tanított meg gyászára
Az öregeket mindig szeressétek!
Időseknek sokszor vannak rigolyái,
múltjuk-meggyötörte, fájó nyavalyái,
csontjukba ivódó, keserédes évek -
megtört-fájdalmasak, reményteljes-szépek
November
Pókháló-gyöngy ragyog őszutó fényében,
tépett arany-fákon temető végében,
november-karmok közt csipkefoszlány reppen,
rőzsebordám mélyén rongyos szívem rezzen
Alkony-könnyeit arcomról
letörölném gyorsan,
huncut redőcskéimet is
le kéne, hogy mossam
Zördül, zizzen bronzos bokros,
koma oson, a loboncos,
szája tele - visz valamit -
elcsíptem az "inflagrantit"...
Jött egy újabb hajnal - hígul a sötétség,
jobbjára fordult, még szunnyad a gyöngédség,
gépi a mozdulat - kávé híg, fekete,
rágott, megkopott a bögrémnek pereme
Jött az ősz sietve, elcsente a nyarat,
vitte magával az üde zöld gúnyáját,
mit a nyár növesztett, ő mindent learat,
mosolygós almáját, aranyos búzáját
Szeretek itt élni - maradok magyarnak,
régvoltak, hőstettek ízemig hatolnak...
...sajnos, megszenvedték őseink a múltat,
megélték a szépet, átélték a rútat
Több, mint ezeregy éjen át,
szüntelen szólt egy szerenád
hol hangosan, hol csendesen...
- most melléd bújok, kedvesem...
Olyan hosszú útra, olyan messze mentél,
tűt, cérnát és selymet - mindent félretettél...
...várt odafenn téged Isten varrodája,
annak is egy rejtett ezredik szobája