Horváth Piroska
Ruhátlanul vacognak a fák, csont ujjaikkal az ég felé mutatnak,
A csikorgó hidegben a fázós cinegék ágról-ágra eleség után kutatnak.
Bús szürke minden, gyászol a természet sötét fátylát szomorúan bontja,
Majd hirtelen hullni kezd a hó, a nagy fehér kucsma a pőre fákat betakarja.
Minden új nap hajnalán,
Mindig vár egy új talány.
Gyűrött arccal indulok,
Néha elfelejtem, ki vagyok!
Apró szikra voltál majd lángod égbe csapott,
Vörös nyelveddel nyaldostad a Napot.
Este jön, a napkorongja lemenőben van már,
Nem énekel, elcsitult a nagy fán a kismadár,
Nyugovóra tér most fáradt földtekénk,
Az öreg Bagoly úr huhogja éjnek énekét.
Szenvedély jött ordítva felém,
S én ültem egy üvegbúra alatt az élet tenyerén.
Te vagy nekem a sötét alagútban a fénysugár,
Hidegben a kandalló melege, a forró parázs.
Te vagy nekem a tűz mellett a mese, az álomba ringatás,
Meséimben én a varázsló, és Te a varázs!
Más lett minden, egy új világ,
Mikor felvillant számodra a napvilág.
Mi úgy teszünk, hogy jó legyél,
S majd bennünk minden jót remélj!
Ott jártam és láttam, mit tett ez az álnok,
Amerre járt, széttörtek az álmok...
Fiók mélyén őrzött apró, pici tárgy,
Egy régi fénykép, titkos, forró vágy.
Dobozkába, selyem párnácskára tetted,
Vagy a szívedben legbelül mélyen elrejtetted.
Világra születtünk aprócska gyermekként,
Sírtunk és harcoltunk is az édes életért.
Még kisgyermekként csodaszépnek véltük e hamis világot,
Meseország, ezüstmező, ott szedtünk virágot.
Fáradt voltam és elgyötört,
úgy éreztem, mindenem fáj,
hozzám léptél, megcsókoltál
és lágyan megsimogattál.
Édes álom mélybe húzott,
hát elmúlott a fájdalom...