Horváth Piroska
Romantika bennem lakik,
Néha-néha elutazik.
Kopott inge kofferjában,
Nem állhat semmi útjába.
Vágy vörösbe izzó katlan,
Fülbemászó édes dallam.
Kelyhet bontó csodavirág,
Szikrát szóró tűzparipák.
Üldögélek szótlan, csendben,
Angyalian mámor cseppben.
Burok közepében némán,
Dallamot lüktet a vénám.
Van az úgy, hogy néhanapján,
Furcsaság van sorsom lapján.
Elképedve olvasgatom,
Gyorsan tovább lapozgatom.
Tündérhíd
Tarka-barka cifra álom,
Csodát rejt az égi vászon.
Kaput nyit a nagyvilágra,
Varázsigét csöpp virágra.
Falusi életnek is volt szép pillanata,
régi magyar nyelvünknek is íze-zamata.
Ifjúemberek, ti most csak rám figyeljetek,
milyen volt az óvilág, én elmondom nektek!
De jó volna futni vadvirágos réten,
Elfeküdni lustán, szenderülni mélyen.
Vörös pipacsmezőn édes álmot szőni,
Pöttyös katicának kedvesen köszönni.
...Mások ezért cipelnek nagy terhet.
Fekete asszony csecsemővel hátán,
Tálban földet cipel, nagy gond ül a vállán.
Anyának lenni az nem egyszerű dolog,
Egyenesen állni, hisz a világ forog.
Nevetni akkor, mikor facsar a bánat,
Gyermekként oly aprónak hittem anyámat.
Angyalszárnnyal születtem,
Hófehér volt s tündökölt.
Tisztán, őszintén nevettem,
Bársonyos volt, örökölt.
Vattacukor ízű szivárványt haraptam,
csokoládéágak roppantak alattam.
Marcipán mezőn a nyalókavirágok,
nyílnak, édesítik e mesés világot.
Rózsafa árnyéka vetődik arcára,
elmúlt évek súlya lelke fájdalmára.
Napnak fénysugara szívéből melenget,
bánat hideg jege is nyomban felenged.
Senki voltam, mikor nem voltál itt velem,
eveztem csónakban nincstelen vizeken.
Édes illat nélkül nyíltam ki virágként,
kopasz fán kuporogtam, néma madárként.
Könnyek záporától kifakad a bánat,
Szomorúságtól a könnytenger megárad.
Zúdul ki medréből dönt ki boldogságfát,
Cibálja, tépázza az álmok vitorláját.
Ha pacsirta volnék hajnalokon neked énekelnék,
Fütyülnék ébresztőt, majd sietve a felhőkig szállnék.
Ha kávéd volnék minden kortyban én lennék az ébredés,
Én lennék a derű, a mosoly s én a kellemes beszélgetés.