Horváth Piroska
Az én mesém
Nem volt nekem akkor szép, piros kabátom,
kosárkámban, sajnos sok borocskát vittem,
nem volt hamuban sült vagy foszlós kalácsom,
nem tartott tenyerén akkor a jó Isten...
Féltem a vihartól - ízekre szaggatott,
villámmal, dörgéssel folyvást csak zaklatott,
tépte könnyű szárnyam, megszegte álmaim,
vacogtam elázva korhadt fák ágain
Dorinának
Tejszín fodrok alól pislogtál éberen,
csillagok ragyogtak szemed bogarában,
asszonylétem virult - éreztem, létezem...
...édesen gügyögtél Isten kosarában
Golgota hegyén feszült a lélek,
olajfák alatt szenvedő álmok,
áldott testén már ott volt a bélyeg -
emberiségért kín lett a zálog
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Az érvem szárnyat érdemelne -
tollhegyem csendes sóhaja...
Műanyag zoknimon lyukak -
már a lábamért sem kezeskedem,
kávémba törött a kanál,
holnap ezzel már nem kevergetem
Éden-tortán a viasz könnycseppé dermedt...
...végtelen útra ért, sziluettje sejlett,
mennyek országútján kék krómangyal suhan -
Isten tenyerében elízium futam
Tél-rémek osonnak, mint lomha lidércek,
horizontra múló álmokat idéznek,
cseppnyi csak erejük, egy gombostűhegynyi -
fagyot és hideget illik elfeledni...
felülírja minden vágyát
megjátssza a puccos dámát
tűhegy fokán billeg léte
azt sem tudja áll vagy lép-e
A vacogó tegnap feledésbe törpül,
sut mélyére rejti ezüstkoronáját,
smaragdzöld rügyecskén a pirkadat pördül,
gyöngysorára fűzi csillámló csodáját
Szárnyat öltenék magamra,
figyeljetek már szavamra,
hangsúlyomra, a neszekre,
romlatlan, tiszta jelekre
Balzsamos éjszakák, halhatatlan nyarak,
opál rózsakvarcok - örök reményeink,
évekig mosta és fényezte a patak,
messzire ragyognak tiszta erényeink
Gyönggyé változtak az áttetsző könnycseppek,
remény-zöld jövő az azúrkék szempárban,
bodros felhők felett perdülnek a percek,
tarka lampionok - mindig erre vágytam
Suttogásra várok, langyos leheletre,
kikeletfátyolba libbenő csodára,
cserebogártáncra, ízes, könnyed estre,
hangos zümmögésre, mézes, fodros fákra