Horváth Piroska
November
Izzó galagonyák zizzenek a csendben,
búskomor az erdő, ón-könnycseppje cseppen...
Magyar ember vagyok, egy csak a sok közül,
de a magyarságom adom majd örökül,
ezt a tiszta érzést sosem kell elnyomnom,
hangsúllyal, fennkölten mondandóm elmondom
Rozsda mohón falja az erőtlen tagom,
érett, kerek alma a lenyugvó napom...
Nyár-rabjaira zárják a cellát,
göröngyön ülnek, merre a szem lát,
harmatot sírnak, parazsat köpnek...
Egymás szemében látják a jövőt,
egy(más) tettében az elköszönőt...
2020. szeptember 12.
Egyszer minden más lesz - mondtad nekem régen -
majd boldogságra lelsz csendben és békésen,
igaz, tiszta szívnek az útjába kerülsz,
fél-szárnyad egész lesz - csillagokig repülsz
Koldusoknak lájkot dobál,
eszetlenül telefonál,
nyaka ferdül, nehéz feje,
bankszámla a vonzereje
Mordul, bőg a kombájn, némán reccsen a csonk,
határperem boglyas, a nagyharang zúg, gong,
arany-mezők hátán felpezsdült az élet,
verejtékcsepp csordul - nap-tű szurkál, éget
Érintsd meg kezeddel csöpp gyermek homlokát,
lásd meg a porban a pöttömnyi lábnyomát,
halld a nevetését, törd meg a sírását,
menj, ha szólít téged, fogadd el hívását
Szellő. Pille.
Hangya. Tücsök.
Izeg-mozog,
moccan, nyüzsög,
zabolátlan,
pompázatos,
mézaroma,
káprázatos.
Balul sült el - félreléptem,
nem vigyáztam kellőképpen,
na, most aztán jól megjártam -
jobbom lett a két-ballábam
Villám-szeget üt a földbe,
dirrel-durral tört a csöndbe -
súlyos pöröly - Isten lesújt,
sikátor lett most a Tejút
Gyöngyözik a húslevesünk,
édesanyám szürcsölgeti -
meghitt percek - elcsevegünk -
szalvétáját gyűrögeti...
Én inkább északi, jó boszorka lennék,
hogy ne orroljon rám a világmindenség,
seprűmmel cikáznék ide, aztán oda -
büszke lenne rám a Boszorkánytanoda
Szél borzolja deres hajunk,
most még karolsz, ma még vagyunk,
szép a remény - Isten adta -
gyermeklelkünk csitítgatja...