Horváth Miklós
Jártam már a mennyben,
jártam a pokolban,
megbújtam házak közt,
aludtam bokorban,
volt, mikor elhittem,
teljesülhet álmom,
már tudom, a csodát
szemedben találom.
Valentin-napi vallomás
Szeretlek ma is és holnap is foglak,
ha bűneimért máglyára dobnak,
ily boldog halált még nem láttak a földön,
mert szívemnek szíved volt a börtön.
A Nap megcsillan a havas ágakon,
szebbé teszi az éjjel festett képet,
elmém kutatja a tovatűnt időt,
szemedben talált csillogóan szépet.
Párizst jöttem látni,
megtalálni téged,
a Szajna hídján csókolózva...
Rohan alattam az út,
az ég alja vörösen lángol,
testem egy kiszáradt kút,
de lelkem már tiéddel táncol.
Ha szemedbe nézek,
nyíló virágokat látok,
és virágporban fürdő,
boldog méheket,
zöldbe öltöző,
madárfüttyös erdőt
és bárányfelhős,
kék eget.
Talán ősz hajszálad is van,
és néha már fáj itt meg ott,
de a szemed az fiatal,
nem fakó, nem kopott.
Amikor az est leszáll, harmat ül a tájra,
puha, bársony takarót húz az ég a fákra,
csendben dideregnek a madarak az ágon,
egy angyal suhan át e fekete világon.
Születésnapra
Az Ősz hajadba fonja aranyát, arcodba hinti hűvös harmatát, tán ettől látlak ennyire szépnek,
hogy festenélek, ha tudnálak képnek.
Hívogató, őszi erdő,
simogató, puha szellő,
ébredő Nap, mikor feljő,
kéklő égen bárányfelhő.
Édes harmat csillan a levélen,
a fákat langyos szellő öleli át,
gondolatom, mint riadt őz, rohan
a Zemplén távoli lankáin át.
Harmatban fürdenek a fák
az Őszbe sétáló reggelen,
a Nap is sápadtan csillan
a csipkésfodrú tengeren.
Láttam, a Hold rajzolt szemedbe csillagot,
s tudom, mennyire vártam a holnapot,
láthassam szemedben, hogy ébred a világ,
hogyan születik bimbóból a virág,
s lesz a szürkeségből aranyló reggel,
csipkés fodraiból kisimuló tenger.