Horváth Miklós
Virág szirmán harmatcsepp,
éltető napsugár,
kezét tördelő angyal,
ki aggódón hazavár.
Táncol a szobában a gyertya lángja,
karomban tartalak ajkadat vágyva,
arcod most sejtelmesen szép,
elmémbe ég e gyönyörű kép.
Álomba csendesül az éj,
a sötétben úszik egy eltévedt dallam,
átölellek, mint borsót a héj,
szorosan, hogy dobbanásod halljam.
Szedtem a réten néhány virágot,
belekötöttem azt a világot,
amit Te jelentesz nekem,
itt, ahol az Alföld végtelen,
szabadon szárnyal az érzelem,
a méhek zümmögése is szép nekem.
Hullajtják könnyleveleiket,
velem együtt sírnak a fák,
állnak az út mellett büszkén,
mint megdicsőült katonák.
Téged választottalak,
vagy talán Te engem,
másnak láttalak,
másnak láttál engem,
a régi lányt kerestem,
kit szívembe rejtettem,
a bohócot vártad,
megtörten érkeztem.
Jártam már a mennyben,
jártam a pokolban,
megbújtam házak közt,
aludtam bokorban,
volt, mikor elhittem,
teljesülhet álmom,
már tudom, a csodát
szemedben találom.
Valentin-napi vallomás
Szeretlek ma is és holnap is foglak,
ha bűneimért máglyára dobnak,
ily boldog halált még nem láttak a földön,
mert szívemnek szíved volt a börtön.
A Nap megcsillan a havas ágakon,
szebbé teszi az éjjel festett képet,
elmém kutatja a tovatűnt időt,
szemedben talált csillogóan szépet.
Párizst jöttem látni,
megtalálni téged,
a Szajna hídján csókolózva...
Rohan alattam az út,
az ég alja vörösen lángol,
testem egy kiszáradt kút,
de lelkem már tiéddel táncol.
Ha szemedbe nézek,
nyíló virágokat látok,
és virágporban fürdő,
boldog méheket,
zöldbe öltöző,
madárfüttyös erdőt
és bárányfelhős,
kék eget.
Talán ősz hajszálad is van,
és néha már fáj itt meg ott,
de a szemed az fiatal,
nem fakó, nem kopott.
Amikor az est leszáll, harmat ül a tájra,
puha, bársony takarót húz az ég a fákra,
csendben dideregnek a madarak az ágon,
egy angyal suhan át e fekete világon.
Születésnapra
Az Ősz hajadba fonja aranyát, arcodba hinti hűvös harmatát, tán ettől látlak ennyire szépnek,
hogy festenélek, ha tudnálak képnek.