Horváth Miklós
A vintage stílusú étterem
a régmúltat idézte föl,
a kastély ódon ablakaiban
álmos holdsugár könyököl.
A szél még vidáman kerget
néhány elsárgult levelet,
a Nap néha előbújik,
mutat magából keveset.
Születésnapodra
Összeborzolta a felhőket a szél,
s a tó fodrai közt levelet kerget,
béka s madár egyszerre mesél,
míg a Nap vörös alkonyport perget.
Rohan alattam az út,
mellettem elsárgult kukoricalegények,
aranyló leveleik között
szélorgonák zenélnek.
Áradó vagy bennem, mint a tavaszba rohanó patak,
máskor lágyan ringó, csipkés szélű tenger,
olykor csak elvékonyult Hold vagy,
majd leszel végtelen csillagtenger.
Emlékszem, az alkony, mint vörös méz,
csurrant végig a fák levelén,
majd lágy selyemként terült el
a tó kisimult vizén.
Még fölveszi zöld kabátját, ha álmából ébred,
még mosolyog, ha kinyílik egy újabb virág,
még szépségével a csillagokkal kérked,
de érzi, elpusztítja a rohanó világ.
Virág szirmán harmatcsepp,
éltető napsugár,
kezét tördelő angyal,
ki aggódón hazavár.
Táncol a szobában a gyertya lángja,
karomban tartalak ajkadat vágyva,
arcod most sejtelmesen szép,
elmémbe ég e gyönyörű kép.
Álomba csendesül az éj,
a sötétben úszik egy eltévedt dallam,
átölellek, mint borsót a héj,
szorosan, hogy dobbanásod halljam.
Szedtem a réten néhány virágot,
belekötöttem azt a világot,
amit Te jelentesz nekem,
itt, ahol az Alföld végtelen,
szabadon szárnyal az érzelem,
a méhek zümmögése is szép nekem.
Hullajtják könnyleveleiket,
velem együtt sírnak a fák,
állnak az út mellett büszkén,
mint megdicsőült katonák.
Téged választottalak,
vagy talán Te engem,
másnak láttalak,
másnak láttál engem,
a régi lányt kerestem,
kit szívembe rejtettem,
a bohócot vártad,
megtörten érkeztem.
Jártam már a mennyben,
jártam a pokolban,
megbújtam házak közt,
aludtam bokorban,
volt, mikor elhittem,
teljesülhet álmom,
már tudom, a csodát
szemedben találom.
Valentin-napi vallomás
Szeretlek ma is és holnap is foglak,
ha bűneimért máglyára dobnak,
ily boldog halált még nem láttak a földön,
mert szívemnek szíved volt a börtön.