Horváth Lajos (horla51)
Vándorló felhők közt
búcsúzik el a Nap.
Vérvörös ruhában
kihívó-merészen.
vak hold úszik az égen
csak őriz meg nem ért
imbolygó felhők közt
bujkáló szellemként kísért
Úgy érint meg, mint egy árnyék.
Hűvös selymével simogat,
míg borzongatóan éget.
Ablakok nyílnak benned egy másik világra.
Nyitva tartja őket a képzelet.
Szeretnél átpillantani rajtuk, hiszen sohasem láttad,
függöny takarja előled a lényeget.
Ülj mellém! Csendet nem ígérhetek.
Még sirályok pörölnek vadkacsák énekével.
Látod? Egyre álmosabban mozdul a víz.
Szelíd hullámain a felébredt alkonyat lépdel.
Meghalt a nyár.
Avarsírba temette az ősz
egy ködös, csípős, dermesztő hajnalon.
Úgy araszol a tétova idő,
mint vízcsepp kúszik az ablakon.
Állni látszik, majd meglódul néha,
hogy hová siet, nem tudhatom.
Felrepültem, elszédültem.
Földre szálltam, lábra álltam.
Ingadoztam, botladoztam,
arcra bukva lépni vágytam.
Lassan, nyújtózkodva ébredek.
Az első gondolatom az, hogy élek,
s hogy egy újabb napot
adtam át a feledésnek.
Lélek ösvényén imbolyogva,
megválaszolatlanul hagyott,
vagy fel sem tett kérdések
között keresve utat,
jelet, mely előre mutat,
az ember kiutat kutat.
Tüske vagyok csak.
Régóta érzem.
Tudatod szélén,
vagy benne mélyen.
Álmos-fáradtan
szobámba temetve
kóbor árnyakat nézek.
A sötétség vaskapocsként
vesz körül.
Ha visszakapnám a pillanatot,
mely rég messze jár, de megadatott,
ma táplálna új, és újabb remény,
mint valaha volt, az út elején?
Letört virág.
Szirmaiban haldoklik az élet.
Kelyhe felett lengedeznek
illatok és fények.