Horváth Lajos (horla51)
Tengernyi idő sodorta szemembe
az alkonyat szürkeségét.
Arcok vergődtek mélyén,
mint elázott pillangószárnyak.
Felkelő Nap kívánt jó reggelt
a lassan érkező éjszakának.
Megőrült a világ.
Fejedben kurkászni
képes gépek ostromolják
gondolatbástyáid falát.
Ablakok mögött gyermekhang csendül.
Emléket ébreszt, dallama csábít.
Feledett álmok élednek újra.
Bénító érzés, ami megállít.
Botladoznak álmaim,
amint lépdelek az idő
széthullott ágain.
Öntudatlan percek közé rejtett
éber pillanatok mellett,
az éjszaka csapdáit kerülgetem.
Kószál a gondolat.
Barangol az éjben.
Felidéz, feltámaszt
félig vagy egészen.
aMi most karodba űz
kÁrhozatba ejt talán
éS megéget mint a tűz
bOtladozó mondatok
éDes íze a szádon
eSendő vágyak magányt
hOrdozó éjszakákon
aRcomon nyomot hagyó...
Hideg szél karmolja a mezőt.
Fázósan gubbaszt a Nap.
Tétován ballag a kába köd
didergő kertek alatt.
Ülök a homokban.
Óvatosan közelít a tenger.
Kíváncsi hullámok
osonnak a part felé.
Rám köszönt az ősz ma reggel.
Még nyári ruhában sétált,
de már szorosra húzta
napfényköpenyét.
könnyedén lépdelt
Az utca kövén egy esti zápor
kergetett forró árnyakat.
Táncolt még kicsit a fürge széllel,
mielőtt végül elszaladt.
Nappalokon és éjszakákon
kísérnek minket csillagok.
Közéjük rejtett a végtelen
múltat, jelent és holnapot.