Horváth Lajos (horla51)
Valami furcsa ezen az estén.
Valahogy más ma a megszokott.
Valahol mélyen alszik a holnap,
s a jelen tükrén a múlt ragyog.
Arcomba meredő betűk sorolnak
ritmikus ütemben a monitoron.
Mintákat szőnek egy fehér világra,
s én velük sodródom e furcsa lapon.
November palástja söpri a földet.
Fázósan ballag a fák alatt.
Átfesti végleg a surrogó avart
ezernyi ősz-barna árnyalat.
Magányos árnyak kúsznak a falakon.
Csonka Hold fénye szabja a kontúrt.
Tükre a lélek is az éjszakának.
Végtelen percek csapdájába hullt.
Hűvös fények az arcomon.
Elmerengve hallgatom,
hogy zokog a nyár a fák alatt.
Forgolódom itt félálomban
kicsivel a tudatalattim felett.
Megpróbálom értelmezni
vagy elfogadni az érzetet.
Fáradt, kialvatlan
szemembe hullva
fuldoklik a napfény.
Menekülő árnyak helyére
oson be a rosszkedvű reggel.
Kapaszkodik a Nap a sziklák szélén.
Pillantása aranyló fátyolt
feszít az ébredő világ fölé.
Néptelen partokra siet a sötétség.
Elhagyva hűtlen árnyait,
letérdepel az érkező fény elé.
Összetört tükör az emlékezet.
Széthullott darabjaiban
létezem, élek.
Szilánkokat őrzök magamból.
Kirakós játékra csábítanak,
de hozzájuk nyúlni félek.
Elűzték a sötétből a csendet
fénylábakon futó, apró zajok.
Felébredt az idő a homályban.
Most bámulja a felkelő Napot.
Élhetőbbé válna végre a világ,
ha csak szavakból faragnánk szobrokat.
Felednénk, hogy kiket hangoltak értünk
vagy ellenünkre egykori jelszavak.