Horváth István Péter
A fény fut a sínen,
(az árnyak mélye összenéz)
fut, menekül, hiszen...
Mese a tejfölről, aki görög joghurt lett...
A tejföl feltörekvő alkat...
Nem olyan, aki ül és hallgat.
Útra kelni a hűs dombokon,
míg hajadba merül homlokom,
nem sírnak a vijjogó árnyak.
Az első pénteken
aláhullt az égbolt,
az utca fénytelen
kövén szerte szétfolyt.
Ha tudnád, hányszor merengtem el...
csodás, különös rejtelemmel
az érzések kusza láncán...
mert szívem vékony zománcán,
mint a nyers intelem,
átléptél hirtelen...
Mit teszel, ha csak a hold ölel,
ha ott ülsz csendben, elmeredten.
Mikor minden sötét távol és közel,
oh, minden árny félve retten.
Volt egy varrónő, fura egy alak,
egész életét beszőtték a fonalak...
Hímzett, foltozott és stoppolt,
mert ideje az sok volt...
Mint alkonynak a holdkaréj,
vagy mint kinek édes álmot hord az éj...
olyan vagy énnekem,
mint az első pénteken...
Forr a világ-egyetem,
Három perc az életem...
Mégis kihűlve várok,
isznak a festett lányok.
Nincsen bennem adalék...
Ó, elkéstem, atyaég!
Abszurd vers egy pályázatra
Mit nekem örökség, boldogság...
Parlagfű kell énnekem!
Szakadjon az almától az ág,
szálljon szürke énekem...
Mennyi fáradt szürke folt,
az aszfalton szertefolyt.
Ha kiköpnek mostohán,
elkenődünk ostobán.
Úgy tűnt, minden éjszaka vak,
s köztünk elfogytak a szavak.