Horváth Edit Fresh
Sárguló őszi fények arannyal futtatva.
Keresem a nyár búcsúszavát
halkuló hangú madarakkal.
Nézem, ahogy kergetőzik
három falevél az őszi avarban.
Keresem a fényt, mégis
sötét van, hol bujkálok.
Vigaszom, hogy dalolok,
elhiszem, hogy vagy megint.
Rég volt, mikor kezem árnyéka arcodon megpihent,
Halvány mosollyal jelezted, érzed közelségemet,
Szikrázó égbolton a nap csillogón kacsintott,
Felhőtlen volt akkori boldogságom.
Álmodom,
hogy a másik oldalon
velem szemben ülsz,
kitárod nagy szemeidet,
és bennem elmerülsz.
Gondoltad bármikor, hogy
egyszer eljön az idő, mikor
minden gondolat beleremeg
s viharként üvölt ég és szerelem.
Lelkemben őrizlek, minden egyes perc
édes gondolat veled... engedj egy csepp
levegőt, hogy érezzem, velem ébredsz.
Megkopott a szó
nincsen már ereje
elmúlt az az idő
mikor hittem benne
falevél hulláskor
együtt megfogadtuk
szerető szavaink
értékét megtartjuk...
Esti boldogság, hangoddal aludtam el,
reggel ismét hangodra ébredtem fel.
Dalol a szád, mikor mondod a szót,
Remeg a levegő, mikor csókolsz.
Énekel az ég, hogyha átölelsz...
Játszani kellene, jó lenne,
ha adnád a kezed.
Játszani, hogy szeretsz,
játszani, hogy szeretlek.
Kevés a szó, amit hallani akarok.
Kevés a nap, amit neked adhatok.
Menni, menni, mert egy a cél.
Menni, menni, hogy odaérj.
Menni, menni, ha van kiért.
Menni, menni csillagok közé.
A régi házban üresek a falak,
Visszhangzik a múlt, kínos most a jelen.
Hiányzik a sok nevetés, kacaj,
De minden percet újra élek veled.
Sokáig harcoltam önmagammal,
ragaszkodtam túl sok mindenhez,
amiket pedig nem is akartam,
nem engedtem utat szívemhez.
Ezer vad kiáltás hangod bennem,
Csönded leszek.
Üvöltő, vad szelek szelíddé tesznek,
Csönded leszek.