Horváth Csenge
Sötétedik.
Kifeszített zsinórokon
lépked büszkén és konokon
a Hold.
Gömbölyűen sápad arca.
Belső terét szénné marta
a csend.
Fenn a nagy égen vadkacsa hápog,
úsznak a jégen vadkacsa-párok.
...Holnaptól - mondta halkan -
holnaptól elfelejtek
minden bút. Aztán szótlan
felém nyúlt. Elnevettem
Menthetetlen csorog arcomon valami szép,
örökké nyújtózó idegenség.
Önazonos bennem a vágy
A szemedbe költöztem, egy pillanatra csak.
Még kattant az óra, és azután megállt.
Ledőltek mellőlem jéghideg falak.
A szívednek határán ütöttem tanyát.
Csendből csendbe lépek.
Hamvad minden csoda-költemény.
Ajtót tár a lélek.
Nem kérdem, hogy honnan jöttem én,
ki valóságból élek,
azt szövöm át varázsszálakon,
s ámulok az égnek
színein. És mindig álmodom.
Néha titokban csak nézlek:
méla törését a fénynek
szemed körül, meg a szádat,
tekinteted-olykor bágyadt,
aztán benne erő támad.
A pillanat némán tátog,
magába ránt. Köré bádog-
falat állít a hit. És bent...
Kergetőzve játszanak fejünk felett
a felhők, s mi idelent felhőképpen.
Befogadunk ismerni vélt idegent,
s akár velük, magunkkal szintén játszunk.